Ritkán szembesülök olyan filmmel, amitől eláll a szavam. Általában mindig akad mit mondanom, rendszerint meg tudom fogalmazni a véleményemet.
Ezúttal viszont más és merőben szokatlan helyzet állt elő, mert ez az alkotás, William Eubank első mozija újszerű hatással volt rám. Lényegében fogalmam sincs mit akart mondani, másfelől viszont érzem, hogy valami megértéssel határos motoszkál a felszín alatt. Azt hiszem ez tökéletes iskolapéldája azon produkcióknak, amit nem lehet elsőre megérteni, de lehet, hogy még később sem tisztul ki a kép.

Kubai zombi-mozi! Na, erre befizetek! Mondottam, aztán rohamosan lankadt a lelkesedésem. A szokványos kezdés után, egy még annál is szokványosabb folytatásban volt részem, mindezt sótlan humorvilággal tették még nehezebben elviselhetőbbé. Zombi-paródiákból ennél sokkal jobbak készültek.

Már csak egyetlen epizód van hátra az évadból, amelyről így a vége felé elmondható, hogy felemás képet mutat. A remek kezdés után visszavettek a tempóból és egymást követték gyengébbnél gyengébb részek. Azt gondolom, hogy a probléma abból fakad, hogy nem mutattak nekünk semmi újat a zombis világból. Kellett volna valami misztikum, valami kapaszkodó, valami talány, vagy bármi ilyesmi, mert így csak két tábor konfliktusát tapasztalhatjuk meg zombis környezetben. A mostani rész egy picit kilóg a sorból, pontosabban a vége miatt vált jobb darabbá, mint az előzőek.

Ha Rich Moore rendező nevét meghalljuk, valljuk, be nem jut eszünkbe semmi. Mostantól ez megváltozhat, mert a legújabb egész estés animációjával a rég elfeledett, de méltán népszerű retrójátékok világába kalauzol el minket, és nem is akárhogy! Az eddig csak tévésorozatokkal foglalatoskodó rendező debütáló munkája képes volt a nagyérdemű közönséget úgy elkápráztatni, hogy tulajdonképpen nem volt meglepetés az Oscar-díj jelölés sem.

Ismét egy hosszabbra nyúlt szünet után jelentkezett új résszel a sorozat. Ki emlékszik még, hogy hol tartottunk? Bevallom, én nem igazán. Ahogy az lenni szokott, a visszatérő epizódra odatették magukat a készítők, összeverbuválták a bandát és elénk tálaltak egy itt-ott vérszegény, de alapvetően izgalmas és fontos részt. Már nincs sok hátra az évadból, nagyon félek, hogy összecsapják a lezárást. Kár lenne.

Az utóbbi hetekben nem teljesít valami fényesen a sorozat, mindig a sztori egy kis szeletére összpontosítunk és akik nem szeretik az adott szereplőket, azoknak nem is fog tetszeni a rész. Talán túl sok lenne a 16 epizódos évad? Vagyok én annyira naiv, hogy azt gondoljam, hogy azok az emberek, akiket ezért fizetnek meg tudnak írni korrektül 16 részt is. A finálé lassan a nyakunkon van, remélhetőleg nem okoznak csalódást az alkotók.

Az előző héten egy igen korrekt részt láthattunk, végre történt is valami, de ez még kevés. Ahogy Caroll fogalmazott, egy fejezet lezárult a történetben, átadva a terepet valami újnak. A mostani rész ennek szellemében telt. A készítők megkavarták az állóvizet, új távlatokat nyitottak a széria életében. A második évad már zsebben van, odakint remekül teljesít a sorozat, amely hamarosan az RTL valamelyik csatornáján látható lesz a magyar közönség számára.

Ha csupán egy tűrhető filmre van szükséged, ami nem veszi igénybe túlzottan az agytekervényeidet, de nem is sületlenség, sőt módjával még izgalmas is, akkor ez a fim tökéletes választás. Nem az a típus, amit még az unokáinknak is mutogatni fogunk, de egy kellemes, nyugodt délutánra, vagy egy meló utáni lazításra több mint alkalmas.

Ez a film egy kényes műfajban próbált meg boldogulni. A ’dramedy’-k sajátos crossoverek a filmes világban. Két egymással ellentétes, ám mégis rokon műfaj kereszteződésekor jönnek létre.
A vígjátéki elemek és a drámai jellemvonások összepároztatása elég ritkán jár pozitív eredménnyel, mi több általában olyan filmek készülnek, amelyek fejcsóválásra késztetik a nézőket, mert nem értik mit akartak a készítők.
Ez van, ha a két műfaj elemeit rosszul vegyítik össze.
Én nem tudom, hogy ebben a filmben jó-e ez a vegyület, de az biztos, hogy majdnem nyert két Golden Globe-ot.

A filmet jegyző dán rendező (Lars von Trier) munkásságát elnézve valami körvonalazódhat az egyszeri nézőben, hogy mégis mire számíthat az Antikrisztus megtekintésével. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott, azoknak meg pláne nem, akik ezüst tálcán szeretik megkapni egy alkotás mondanivalóját. Műfajilag leginkább a drámához lehet hasonlítani, de inkább művészfilmnek mondanám. Az biztos, hogy a főszereplők kitettek magukért, hogy átadják a film rendkívül sötét tónusú mondanivalóját, amely az emberrel, mint elkorcsosult lénnyel foglalkozik (vagy nem). A cím csalóka, az ördög gyermekét még véletlenül se keressük a történetben.

Legutóbb meglepően nézhető epizóddal jelentkezett a The Following. Végre történt is valami, mozgásba lendült a történet. A vége is azt bizonyította, hogy a folytatás is lehet hasonlóan jó. Ez lényegében meg is történt. A szokásos gyermekbetegségek ezúttal is jelen voltak, ahogyan a remek színészi alakítások a másik oldalon.