A komikum és tragikum sokszor kart karba öltve jár, de valamiért Hollywood sosem értett igazán az összemosásukhoz. Ritkán produkáltak a filmesek mérföldköveket ebben a műfajban, pedig próbálkozás akadt bőven. Mindig kétséges és merész húzás valami tragikusból viccet csinálni, vagy viccesen hozzáállni. Miközben a való életben ezek a szörnyű dolgok többször is komikus részletekben gazdagok.

Azt hiszem, a Fifti-fifti sem korszakalkotó a műfaján belül, nekem elejétől a végéig nagyon furcsa volt és nem tudtam elrendezni magamban, hogy viccelni akar, megmosolyogtatni, vagy elszomorítani.
Bár ez a film is inkább dráma, mint sem komédia, vagyis nem sikerült megtalálni az egyensúlyt, ami egy jó tragikomédia sajátossága. Inkább drámaibb a film, és igazából nem vonultat fel nagy poénokat, inkább csak el-elmosolyodik az ember pár apróságon. De emiatt nem is az a borzasztóan szomorú darab.
Will Reiser filmes producer a saját életét vitte vászonra, amikor jó barátja, Seth Rogen bátorítására megírta a forgatókönyvet. Reiser megküzdött a rákkal és ezt bánattal, kétségekkel és apró örömökkel tette.
Legalább is, ha hinni lehet a produkciónak.

Főszerepben Hollywood újdonsült kedvence, Joseph Gordon-Levitt látható, akit Globe-ra jelöltek az alakításáért, ami talán túlzás volt. Nekem inkább tűnt sterilebbnek a játéka, mint amit a sztori indokolt volna. Kevés volt benne a szenvedély.
Az az érzésem, Levitt is csak egy a mostanság felkapott, középszerű színészek közül.
A történet szerint Adam-et alakítja, aki egy pedáns, rendszerető, egészséges életmódot folytató fiatalember, aki oda figyel az életére. Ezzel egyetemben elég unalmas figura is.
Együtt él barátnőjével (Bryce Dallas Howard) és egyetlen jó barátján kívül nem sok kapcsolatot tart fenn.
Ez a barát Kyle, (Seth Rogen) aki egy harsány és alapvetően unszimpatikus, bunkó figura, a főhős teljes ellentéte. Rogen nagyon tudja hozni az ilyen figurákat, csak hogy ez nem áll jól neki és már nagyon unalmasak. Rogen egyébként iszonyatos a filmben.

Adam szürke kis életét mindössze némi hátfájdalom nehezíti, ami aztán gyökeresen megváltoztat mindent. Egy orvosi ellenőrzés alkalmával közlik vele, hogy rákos.
De semmi vész, kezelhető és műthető, mi több a gyógyulásra is van esély, bár csak 50%.
A semminél az is több, de Adam érthető módon kétségbe esik. Először tagad, majd kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy olyan betegségben szenved, ami kezelés nélkül biztosan megöli.
Meg is kezdi az állandó orvoshoz járkálást, a harcot a betegséggel, a kemoterápiát és minden mást, amivel csak esélye lehet leküzdeni a betegséget. Eluralkodik rajta a betegség, már-már feladná a harcot, a kilátástalanságtól elfogy az ereje és a remény is kezdi elhagyni. A rák miatt az emberek is másként kezelik. Barátnője megcsalja, majd elhagyja, az emberek máris síri hangon beszélnek hozzá és Adam azzal találja szemben magát, hogy ismerősei már eltemették. Akkor ő minek küzdjön? A lehetőségei egyébként sem a legjobbak.
Mire felocsúdott a sokkból, amit a rossz hír okozott, az élete már össze is omlott.
Egyedül a terapeutája (Anna Kendrick) és a kretén barátja tartja benne a lelket, illetve a kezelések során megismert sorstársai, akik megtanítják, hogy elfogadja a történéseket, ne adja fel a reményt és próbálja meg derűvel szemlélni azokat a pillanatokat, amiket még megél. Akkor is, ha végül meg kell halnia, mert szomorkodnia kár, hiszen csak a keserűségét súlyosbítja.

Nehéz dolog ilyen témában, ilyen stílusú filmet forgatni és a rendező, Johnathan Levine inkább a biztonságosabb talajon maradt. Vagyis inkább csak az egyik műfaj elemeit hangsúlyozta. Ettől pedig inkább drámaibb lett a mozi hangulata, amit csak néha old fel kicsit egy-egy poén.
Levine már nem tapasztalatlan direktor. Sok jót még nem rendezett, (a Majd meghalnak Mandy Lane-ért egy hamisítatlan borzalom) ám ő jegyzi a hamarosan mozikba kerülő Warm bodiest is. Ezt a zombis romantikus vígjátékot a filmes körökben mozgók nagyon várják és az előzetesek alapján nem ok nélkül.
De visszatérve a kritikánk témájára, a Fifti-fifti idegen maradhat a néző számára, mert zavaró a poénkodás, pláne a rákkal kapcsolatban és az emberben keletkezik némi frusztráció, ha rá kell döbbenjen, jól tud szórakozni egy olyan filmen, amiben egy rákos tragédiáját taglalják.
Engem ugyan a film nem szórakoztatott, a már elregélt okok miatt, egyszerűen csak végignéztem, anélkül, hogy igazán le tudott volna kötni. Hasonló témában, drámában ennél sokkal jobbakat talál az ember, a vígjátéki elemek meg bizonyos esetekben nagyon zavaróak.
Főleg Rogen harsánysága zavar és a kreténkedései. Levitt meg elég szürke, bár a szerepe szerint is annak kell lennie, szóval végső soron a film maga az, ami szürke. Ezáltal könnyen felejthető is.
Ettől meg nem biztos, hogy valaki számára nem lesz élmény, – Ne adj Isten, akár katartikus – de azt hiszem, nem csak a tapasztaltabb filmnézők számára marad steril és ingerszegény ez az alkotás.