Előrebocsátom, 2010 egyik legjobb filmjéről van szó. Az HBO-os alkotás egy vitatott személy életét dolgozza fel, mégpedig Dr. Kevorkianét, aki a film címét adó becenevet kapta.
Ő volt ugyanis a halálhoz való jog legnagyobb aktivistája és igyekezett is segíteni a szenvedőknek, ahogy az tőle tellett. Ellentmondásos személyisége nyomot hagyott a történelemben és a film érdemi emléket állít az időközben elhunyt orvosnak.

Ez a film azon filmtípusok ékes példánya, amikről nem lehet eldönteni, hogy dráma, vagy vígjátékról van-e szó. És pontosan ez az oka annak, hogy szinte kivétel nélkül két szék között a földre esnek.
Ennél a mozinál sincs ez másként. Látva Seth Rogent és a leírásokat olvasgatva, egy tréfásabb – de legalább is közepes – komédiát vártam.
Ehhez képest még mosolyogni is csak módjával lehet rajta.
Nem jól adagolták szét benne a drámai és a komikus összetevőket, ezért az egész alkotás úgy zavaró ahogy van. Igazából a végignézése is elég szenvedős.

Emlékszünk még 2008-ra? Mi is történt abban az évben? Most volt nem rég, sokan viszont már biztos el is felejtették az alig öt napig tartó Grúz-Orosz konfliktust, mely még csak egy lábjegyzet sem lesz a történelemkönyvekben.
Pedig több szempontból is jelentős esemény volt.
Ennek a pár napnak állít emléket ez film.

E film megnézéséhez már újfajta hozzáállásommal láttam neki, vagyis:

Ne várj semmit!

Nem is vártam és így kaptam is valamit, meg nem is. Ez különösen hangzik és az is, hiszen a film majd három órája alatt remekül szórakoztam, igazán kiváló filmélményt nyújtott, el is tudott gondolkodtatni, azonban kimaradt belőle a magyarázat, – de legalább is annak sejtelme – elhagyták a katarzist, ami egy ilyen monumentális alkotás esetében, ami ilyen bonyolult rendszerbe foglalja mondanivalóját, gyakorlatilag kötelező. A Wachowski-testvérek korábbi kultuszfilmjére hajaz, a Mátrixra, e tekintetben.