Ez a fenti idézet lényegében összefoglalja a mozi és a sztori lényegét. Sajnos a megvalósítása, illetve a bemutatása felületesre sikerült.
Mint ha a készítők kívülről figyeltek volna valamit, és e helytelen és pontatlan vizsgálat után úgy döntöttek volna, hogy megfilmesítik.
Azt hiszem ezt elsősorban nem a
Twyker – L. Wachowski – A. Wachowski trióra kellene kenni, mivel alkotásuk adaptáció. David Mitchell elismert sci-fi szerzeményének ugyanez a ködösség a legnagyobb hibája. És ez átmentődött a filmbe is.

Számos ismert és nagynevű színészt nyertek meg a főbb szerepekre és gyakorlatilag egytől egyig kiválóan teljesítenek. Mint például Tom Hanks, Hugh Grant, Jim Broadbent, Hugo Weaving, Ben Whishaw, vagy Halle Berry, Susan Sarandon, Doona Bae, illetve Keith David.
E színészek és színésznők hat különböző történetben álltak helyt, úgy, hogy hat különböző karaktert formáltak meg. Több életben jelennek meg, egyik a másikból következik, de nem kell itt holmi buddhizmust keresni, mivel az azonos színészek által megformált karakterek döntései nem a későbbi életük eseményeit befolyásolják. A különböző életekbe újjászülető figurákat nem köti szinte semmi sem a korábbi életükhöz. Ehhez kapcsolódik, hogy a maszkmesterek elképesztő munkát végeztek, ezért én minimum egy Oscárt a kezükbe nyomtam volna.

Lényegében hat filmet kapunk egyben, eleinte zavaróak az éles váltások a szálak között és nehéz elhelyezni a figurákat térben és időben, hogy miként követik egymást az események, de aztán megszokja és megérti az ember, és kibontakozik előtte egy nagyszabású és fenomenális történet, ami hat részre osztható, ám teljes mértékben összefügg. Egyetlen halmazt alkot, melynek szálai kölcsönösen kapcsolódnak egymáshoz, a szereplők és a tettek, a cselekmények egymást követik, egyik a másikból következik és ennek felfedezése az igazi élmény, amit a produkció nyújtani képes.
Persze ott van a látvány, ami nem utolsó és a színészi teljesítmények, ám az egész mégis olyan, mint ha látnánk egy virághagymát, amiből kihajt egy csodálatosan szép virág, ám magát a virágot nem értjük, a hagymába nem látunk bele. A történet mondanivalója túl homályos, rosszul fejtették ki nekünk. Ez tény!
Ha ezt vesszük a Felhőatlasz csalódást kelt, a páratlanul érdekes történet elveszíti ezáltal a lényegét, nem vonódnak le a végleges konklúziók, csupán homályos utalások formájában, ami borzasztóan zavaró.
Minden történetnek meg van a maga erénye, mindegyikben valami magasztos dologgal foglalkoznak, mint amilyen a szabadság, az egyenlőség, az elnyomás elleni harc, az egyetemes igazság keresése.
E történetek remek elegyet alkotnak, akad köztük humorosabb, vagy drámaibb, fantasztikus, akciódús és krimiszerű. Egyszóval minden van, és ezt jó érzékkel keverték, hiszen mindegyik sztori vonal hozzáadja a magáét, miközben össze is függ a többivel kisebb-nagyobb mértékben. Akadnak közös motívumok, leglátványosabb az üstökös alakú anyajegy, ami azonban csalódást keltően érdektelen e szempontból.
Nem ez kapcsolja össze a színeket, hanem egy napló, egy zenemű, egy eszme és más hasonlók.
Nagyon összetett az alkotás, ám a nagy részletezésben elhanyagolták a lényeget. Érezhetően „lyukacsos” az egész és ez kellemetlen hiányérzetet okoz a nézőnek.

Történeteink az 1800-as évek közepén, a rabszolgatartás idején, a 70-es évek Amerikájában, a két Világháború közti időszakban, a jelenben és két jövőben (egy távoli és egy közelebbi) is játszódnak.
Ezeket kiválóan kapcsolták össze nem csak a vágás terén, (ami kifogástalan munka egyébként) hanem karakterek terén is. A szereplők a legtávolabbi időben is kapcsolódnak, tetteik kihatással vannak a jövőre és ezt a lineáris folyamatot egészen érdekes módon, ezzel pont ellentétesen mutatták be.
Váltogatva a színek és a történések között, ám ez az érthetőség rovására nem ment, bár nem is segíti különösebben, de ezáltal legalább izgalmas a mozi összerakása. Azonban a végéhez közeledve azt kell tapasztalnunk, hogy nem kaptunk válaszokat, csak hat történetet, valami halovány sejtelmet, a kirakós több darabja kimaradt. És nem állt össze igazán egésszé…

S ha már mondanivaló, azért azt általánosságban elmondhatjuk, hogy az emberről szól. A hozzánk köthető emberi dolgokról, igazából erkölcsi tanmeseként is felfogható, hiszen számtalan emberi tulajdonsággal, rengeteg jellemmel találkozhatunk.
Becstelenséggel, álnoksággal, tisztelettel, barátsággal, szeretettel, irigységgel, gyűlölettel, félelemmel épp úgy, ahogy kapzsisággal, bátorsággal, gyávasággal, képmutatással, vagy kegyetlenséggel és jóindulattal.
A film szépen képezi le, hogy milyen is embernek lenni, valószínűleg a célja is ez lehetett.
Bemutatni az emberi lét misztériumát, feltárni számunkra, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, amik összekötnek bennünket téren és időn keresztül.
Hogy mennyire függünk egymástól, hogy mekkora szükségünk van a másikra és viszont, hogy képtelenség csupán önmagunkban élni. Kénytelenek vagyunk megosztani önmagunkat másokkal és befogadni másokat, ettől nem tudjuk elfüggetleníteni magunkat.
A baj az volt, hogy ezt nem sikerült – ha ez volt a cél egyáltalán – megfelelően bemutatni.
Maga a hat történet kifogástalan, (bár némelyik kidolgozottabb a másiknál) valahogy így kell több szálat összekötni. Ez iskolapélda, még akkor is, ha három órában ez nem okozhat nehézséget.
Én azt mondom, hogy a filmet bűn kihagyni, az év egyik legmeghatározóbb moziját mellőznék.
Bár a végkicsengése sajnálatosan semmilyen lett, viszont elejétől a csalódást keltő végéig igazán szórakoztató, lebilincselő darab, ami még így sem valószínű, hogy felejthetetlen marad.
David Mitchell, a könyv írója, félmunkát végzett, és ezáltal a film sem sikerült. Megvannak a kifogástalan színfalak, de a lényeg elmaradt, nem elég koncentrált, körülhatárolt, nem megfogható.