Tudományos fantasztikum a sztori, ez tény, de ahogy az gyakori tévhit, ez nem jelenti azt, hogy a jövőben is játszódik. Ez egy olyan világ, ahol az 50-es években komoly orvosi áttörés történt, aminek köszönhetően az emberiség átlagéletkora meghaladta a 100 évet. Ez úgy vált lehetségessé, hogy az emberek beteg, vagy öregedő szerveit újakra és egészségesekre cserélik.
Ez viszont csak donorok segítségével érhető el.
A történetben három ilyen donor rövid és szomorú életét követhetjük nyomon.

Ezeket a donornak szánt lényeket – azért lényeket, mert nem kezelik őket emberként és a film sem mondja ki konkrétan mik is ők – azért hozták létre, hogy a közeli jövőben másoknak adhassák a szerveiket.
Kora gyermekkoruktól kezdve elszigeteltségben nevelkedtek, odafigyelve az egészségi állapotukra, testi épségükre, hiszen létezésüknek egyetlen célja, hogy pótszervekkel láthassák el a társadalmat.
Olvastam valahol, hogy nem értették miért viselték belenyugvással a sorsukat ezek az emberek.
Ha valakit fiatalkorától kezdve arra nevelnek, hogy az élete mások életét menti majd meg, hogy számára nincsen más lehetőség, hogy amit tesz az jó, hiszen másokon segít, az nem kérdőjelezi meg ennek helyességét. Ez egy borzasztóan egyszerű és szörnyű magyarázat.
Kazuo és a filmes adaptáció is elborzasztó dolgokat ábrázol, mélyen megrendítő dolgokat.

Főszereplőnk Katty H., (még rendes nevet sem kapnak) a történetüket ő meséli el, miközben visszaemlékezik, mialatt Tommy-t éppen előkészítik az Adományozásra. Őt Carey Mulligan alakítja, elképesztő átütő erővel. De ez mind a három főszereplőre igaz. Mind Andrew Garfieldra,
– ő Tommy karakterét formálja meg - mind Keira Knightley-ra, aki a harmadik szereplő, Ruth szerepét vállalta.
Ők hárman egy iskolában nevelődtek és ifjú éveik jó részét együtt töltötték, köztük szerelmek szövődtek, aminek egy szerelmi háromszög lett az eredménye.
Minden szempontból olyanok, mint az emberek. Megkérdőjeleznek dolgokat, az oly sokszor emlegetett Galéria szerepét, kikről mintázhatták őket, de e mögött csupán kíváncsiság van és nem a lázadás csírája.
Vagy ott van Kathy időnként beúszó narrálása, ami tovább mélyíti a képekben tálalt mondanivalót, vagy Tommy megrendítő kifakadása a film végén. A szereplők nehezen fogadják el a számukra kijelölt utat, de végül elfogadják, mert tudják, nincs más lehetőségük.
Összességében a legelszomorítóbb dolog a produkcióban az, hogy mennyire beletörődnek a sorsukba, ami nem azt jelenti, hogy nem próbálkoznak rövidke életük meghosszabbításával, (hiszen többségük a harmincat sem éli meg) de azt is tudják, hogy nincs mese, előbb vagy utóbb mind a boncasztalra kerülnek.
Igen, szándékosan mondtam boncasztalt…

Már ifjúkoruk is keserűséggel teli, és a sorsuk árnyéka mindannyiukat mélabússá, elgondolkodóvá teszi.
Aztán elvállnak útjaik. Kathy gondozó lesz, aki a donoroknak segít elviselni az Adományozással járó megterhelést, ennek köszönhetően kitolódik az Első Adományozásának időpontja.
Az élet azonban úgy alakul, hogy a három fiatalember útja újra keresztezi egymást és Kathy végigkíséri barátait egészen útjuk végéig. Tommy-val ismét megtalálják be nem teljesedett szerelmüket.
De mégis milyen megrontott szerelem ez, ha tudják, mennyi ideig maradhatnak együtt?
Talán jobb is, ha az ember mélyebben nem gondol bele ennek szörnyűségébe, mert komolyan felsértheti magát.

Elképesztően erőteljes ez a film, remek az alapötlet és erre egy oly irgalom nélküli drámát építettek fel, hogy az embernek még a lélegzete is eláll.
A történet borzalmas dolgokat mutat be, mindezt szinte könnyedén teszi, de ezzel fejezi ki a szörnyűségek valódi mivoltát.
Iszonyú látni, hogy élő és érző lényeket nevelnek arra, hogy olyan sorsot fogadjanak el, ami előre meghatározott és az emberiség legnagyobb félelmével végződik. A halállal.
Áldozathozataluk néma, néha még az öröm aranyával is sikerül befuttatniuk csekély, ám annál tartalmasabb létüket. Egy olyan életet, amiben nem ismert a kegyelem. Bár mondják, hogy:
„A remény hal meg utoljára.” – de az ő esetükben a remény eleve halvaszületett.
Iszonyatos, hogy mennyire eszközként kezelik őket, ahogy azt a film be is mutatja a műtétek is rutinszerűen zajlanak és ezek az emberek, akiket gyerekkoruktól ismerünk, úgy fekszenek ott, mint egy rongybaba.
Az emberek sem tudják, hogy kezeljék őket, miként viszonyuljanak hozzájuk.
Többségük valóban eszközként tekint rájuk, nem tudják mik is ők, ahogy azt a film legvégén olyan kegyetlenül be is mutatják a nézőknek, amikor a Galéria reményében kapaszkodva ellátogatnak a Madame-hoz, hogy Halasztást kérjenek, hogy szerelmükkel együtt tölthessenek még egy kis időt.
Ez az alkotás kegyetlen. Durva darab, ami mélyen felsértheti az embert, amilyen iszonyatosan zökkenőmentes a rendszer, amiben ezeknek az embereknek kell élniük, olyan hatékonyan mutatja be minden szörnyűségét. Ez az a film, amit csak saját felelősségre tudok ajánlani bárkinek is.
Igénybe veszi az embert, nem sok mozi képes elérni hasonló hatást, nem csak nálam, de azt hiszem másoknál is. Ez még egyszer klasszikus darab lesz.