A nyitó jelenetsorban megtekinthetjük egy város pusztulását, amit a belé csapódó nukleáris töltetek okoznak. Egy lány, egyik főszereplőnk (Lauren Geman) áll az ablakban, miközben a világ körülötte pokollá válik. Majd megkezdődik az eszeveszett menekülés és a ház alagsorában kötnek ki, annak gondnokánál, aki eléggé felkészülten várta az atomkorszakot. Bent rekednek, és ez már az elejétől kezdve feszültséget generál köztük.
De ez még mind semmi…
Hallgatják a végromlás hangjait és rettegnek, hogy a gyilkos por be ne jusson, mert akkor végük van. A gondnok (Michael Biehn) nem csak menedéket ad nekik, de élelmet és vizet is. Negyed óra sem telik el a filmből és máris rájuk törik a menedékük ajtaját. Sugárvédelmi öltözetet viselő katonák rontanak rájuk és elrabolják az egyetlen gyereket, aki a túlélők között akad. Ez ellenkezést vált ki az anya (Rosanna Arquette) és a többiek részéről is.
A katonák elkezdik lemészárolni őket, de nem járnak sikerrel, mi több, a túlélők zsákmányolnak fegyvert és védőruhát. Az események hátteréről csupán annyi derül ki, hogy a támadók feltehetően Észak-koreaiak voltak. Ezt azonban nem tárgyalják mélyebben – nem lévén lényeges.
És ez nem is baj, mert a film nem az okokra koncentrál.

Az egyikük (Milo Ventimiglia) ki megy, hogy szétnézzen és odakint egy felállított labort talál, és jó pár tartályt, amiben embereket – és a lányt is – tartanak. Azonban ezt a fejleményt a mozi készítői érthetetlen okból csempészték bele az alkotásukba. Erre nem kapunk magyarázatot, de még utalást sem. Érhetetlen a jelenléte, és ez elég nagy baj, mert roncsolja a film kohézióját, pedig az elég jól kivitelezett.

Az első kemény fordulat ezután következik, ugyanis odakintről lezárják a kijáratot. Végleg. Nincs kiút, nincs menekvés, csak lassú halál. Ez felborítja az eddig viszonylag „nyugodt” hangulatot és a szereplők fokozatosan kivetkőznek önmagukból, elvesztik civilizált voltukat. Fogy az élelem, néhányuknál zavart tudatállapot jelentkezik, majd házigazdájuk ellen fordulnak, aki eltitkolt előlük egy titkos kis szobát, ahol egy még komolyabb vésztartalékot tárolt. Ez az esemény indítja el igazán a végső szociális degenerációt köztük. 
Majd ahogy az lenni szokott – e téren nagyon sablonkövető a mozi – a társaságból kiemelkednek az erősebbek, a kegyetlenebbek (a filmben ez két testvért jelent) és átveszik az irányítást, kiépítik a zsarnokságot. Eléggé eldurvulnak, és ez kívül-belül meglátszik rajtuk.

A film remekül mutatja be a bezártság és kiúttalanság, a biztos halál okozta lelki metamorfózisokat.
Ugyan a produkció eléggé elnyújtott (igyekeztek érzékletesen bemutatni a történéseket) mégis nagyrészt elég tűrhetően kitöltötték. A fináléra a szereplők teljesen elvadulnak és egymásnak esnek.
Ezt csupán csak azért mondom el, mert a film nem tartogat nagy meglepetéseket. Aki látott már hasonló filmet, az tudja, mit várhat. Ugyan azt kapjuk, mint eddig, de ez jobb a szokásos alkotásoknál.
Kidolgozottabb, részletesebb, a színészi alakítások is rendben vannak, és az egészet jól felépített atmoszféra jellemzi. A film kőkemény és kíméletlen befejezése sokat javít az összképen és jobb alakításokkal igazán emlékezetes mozi lehetett volna. Így sem rossz, a gyenge kínálatban ez egyértelműen jobb darab.
Azonban ne számítsunk nagy katarzisra.
Viszont mindenképpen kiemelendő, hogy ez nem valami idealizált történet igazságról, emberségről.
Illetve bizony ez az emberség filmje, mindenféle cukros sallang nélkül. Bemutatja, hogy milyen is az ember igazából. Mondhatni agresszív módon dörgöli az arcunkba az emberi lét sötét oldalát.
A kegyetlenséget, a durvaságot és az élni akarás gátlástalanságát.
Nem nagyon moralizál, a naturalista valóságot tárja elénk, amiben csak a brutális őszinteségnek van helye és a túlélési ösztönnek és a mindenkiben megbújó szörnyetegnek. Akiben ez nincsen meg, az összeomlik és áldozattá válik, az erősebbek felfalják. Nincs kegyelem. Ahogy ez a történet sem kegyelmez.
Ez egy kellemetlenül őszinte produkció, ami azért nem csúcskategória, de megtekinteni érdemes.