Anno a Silent Hillben halottam ezt a mondást, ami nem csak annak sztorijában állta meg a helyét, hanem a való életben is.
Az anya és a gyermek kapcsolata egy misztikus és alig feltérképezett dolog, melyből már számtalanszor merítettek a filmes írók is. Igazi mélységében talán még sosem sikerült ezt bemutatni és ne számítsunk rá, hogy ez majd a Mamában fog bekövetkezni. Nem így van, de azért el kell ismerni, hogy a mozinak felismerhető egy drámai aspektusa, ami számos horrorból kimarad.
A szülő-gyermek közötti kötelék egy kifacsart és természetfeletti példáját mutatják be nekünk.

Itt van egy kidolgozott(abb) háttérdráma, ami keretbe foglalja az eseményeket, miközben vérbeli  horrorként tud viselkedni. A történet szereplői hitelesek, nem buta tinédzserek, vagy steril játékú szülők, kiégett, sorsrontott egyedek, akik rossz helyen vannak rossz időben. A Mama szereplői emberibbek a megszokottnál. Ráadásul az ijesztgetés forrása, a Mama sem egyszerű és önző szörnyeteg, nem egy vérszomjas rém. Ezen felül persze számos klisét alkalmaztak a készítők, eredetiség nem sok akad. Egyedül talán a hangvétel az, (és egyes beállítások) melyek frissítően hatnak.

A történet szerint egy riadt és kikészült apa összenyalábolja két kislányát és elmenekül.
Balesetet szenvednek, majd meghúzzák magukat egy erdei kalyibában. Ám ott az apával végez valami.
Valami, ami a lányokat nem bántja. Nem árulok el nagy titkot, hogy ő a címszereplőnk.
Ezt is csak azért mondom el, mert maguk a készítők sem titkolták el rémlényüket. Mama a legelejétől kezdve jelen van a produkcióban, eleinte sejtelmesen a háttérben feltűnve, majd egyre inkább előlép a homályból. Szóval nem a titokzatossággal igyekezték lenyűgözni a nézőket. Szerencsére a történet tűrhető kidolgozottsága, egyes kimunkált és felfokozott jelenetek, kárpótolhatják a nézőket a misztikus és riasztó homály elmaradásáért.
Az igazi történet azonban csak a nagyon ötletes és hatásos, gyermekrajzos főcím után következik.

Öt évvel később az egykori apa testvére (Nikolaj Coster-Waldau) magához veszi a megtalált és eközben teljesen elvadult, (lehetséges ez?) elembertelenedett lányokat és éppen terhes barátnőjével (Jessica Chastain) együtt akarják felnevelni őket. Chastain karaktere nem éppen anya típus és eleinte nagyon nehezen jön ki a két kislánnyal, fogalma sincs, hogy mit tegyen velük.
Eztán persze különös jelenségeket figyelhetnek meg a házban és nem kell sokat várni, hogy Mama is befusson. Szépen lassan kibontakozik a szemünk előtt az a mély kapocs, ami a gyerekek és az anyjuk között van. Illetve az anyai ösztön felbukkanását is, Chastain karakterének jellemfejlődésében.
A Mama ezáltal nem egyszerűen horror lesz, hanem az anya-gyerek kapcsolat dokumentációja, amiben megláthatjuk az igazi bizonyítékát, hogy nem számít, milyen az anya.
A gyermek szemében akkor is ő Az Anya.

A film minden más szempontból tökéletesen követi a horror sémát, tipikus kísértet sztori, ám ez a drámai aspektus, illetve az anyaság érzékletes ábrázolásával mégis többé válik egy közönséges horrornál. Akkor sincs ez másként, ha az általam annyira nem kultivált „gyerekkel ijesztgetős” részletekkel sem fukarkodtak. Mégis egy jól eltalált sztori, aminek egyedi a hangulata, szórakoztató, nincsen tele bosszantó baromságokkal (bár a filmekben a telefont sosem veszik fel, mindig csak üzengetés megy) és a színészek
– főleg Chastain - kiugróan jó teljesítményt nyújt.
Igazából ő és Vera Farmiga az, aki jól tudja megállni a helyét horror mozikban.
A Mamát csak ajánlani tudom, mert különleges, frissessége jó hatással lehet a megfáradt és cinikus filmnézőkre. Na, azért ne számítsunk katarzisra! Semmi ilyesmi, de a produkció kiemelkedik a jellegtelen, szürke mozi-masszából.
Érdekességként, nézzétek meg a del Toro által felkarolt Muschietti rövidfilmet, amiből a Mama megszületett. Szerencsére a rendező megtartotta a hangvételt. Érdemes elindítani a videót…