Antikrisztus
A filmet jegyző dán rendező (Lars von Trier) munkásságát elnézve valami körvonalazódhat az egyszeri nézőben, hogy mégis mire számíthat az Antikrisztus megtekintésével. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott, azoknak meg pláne nem, akik ezüst tálcán szeretik megkapni egy alkotás mondanivalóját. Műfajilag leginkább a drámához lehet hasonlítani, de inkább művészfilmnek mondanám. Az biztos, hogy a főszereplők kitettek magukért, hogy átadják a film rendkívül sötét tónusú mondanivalóját, amely az emberrel, mint elkorcsosult lénnyel foglalkozik (vagy nem). A cím csalóka, az ördög gyermekét még véletlenül se keressük a történetben.
A film egy családi tragédiával veszi kezdetét. Főszereplőink gyermeke kipottyan az ablakon miközben a párocska szeretkezik. Egy elég kemény és puritán jelenettel köszön be a mozi ezzel is érzékeltetve, hogy itt bizony nem gyermekmese veszi kezdetét. A két legfőbb karaktert Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe keltik életre. Kettőjük játéka mindenképpen kiemelendő, szépen hozzák a rájuk szabott átlagos embereket, akikben a gyász közös, de mégis más aspektusból élik meg és máshogy próbálnak túllépni rajta.
A kisfia elvesztése miatt gyászoló anya (neve sincs a karakternek, egyszerűen Ő) lelkileg teljesen összeroppan, pánikrohamok törnek rá, egyszerű hétköznapi dolgoktól is retteg. A férj (akinek szintén nem lényeges a neve) pszichológus és eltökélt célja, hogy kirángassa szerelmét ebből az állapotból. Mondhatjuk, hogy a férj a tudomány embere, aki minden tapasztalatát és tudását latba veti, kerül amibe kerül.
Egy ideig szépen bontakozik a történet, egyre jobban elmélyülünk az emberi természet rejtelmeiben, megéljük más emberek reakcióját egy tragédiára, stb.
Aztán valami megváltozik, új helyszínen találjuk magunkat, ahol minden jóval zavarosabbá válik, megjönnek a legbrutálisabb horrorfilmekre emlékeztető jelenetek. Innentől kezdve egy erdő mélyén lévő ház szolgál otthonul a pár számára. A férfi úgy gondolja, hogy ez a környezetváltás segít kedvesén. Nagyobbat nem is tévedhetett.
Azt hiszem az ezen a ponton elkezdett sztori miatt vádolták sokan a dán rendező filmjét öncélúnak. Van is benne valami. Dióhéjban annyi történik, hogy a nő teljesen bekattan és válogatott kínzásokban részesíti férjét. Nem viccelek, a vádlin átszúrt és odacsavarozott kerék túl megy minden határon. A néző várja, hogy milyen elmebetegség következik, amikor előkerül a pénisz és az olló. A film pedig adja alá a lovat, megmutatja, hogy tartogat még fincsi dolgokat.
Szerintem az alkotással az a legnagyobb baj, hogy ahány ember annyiféle mondanivalót lát bele. Ezzel nem is lenne baj, de ezek a teóriák teljesen különböznek egymástól. Ez azért is lehetséges, mert a középkortól kezdve a misztikumon át, a szexfüggőségig mindenféle hülyeséget belekevernek, a néző pedig nem tudja, hogy akkor most mi is van. Itt megjegyzem, hogy tudom már miért ajánlottad nekünk ezt a filmet, de nem gondolnám, hogy a Férfi és a Nő lenne a leglényegesebb. :)
A sztori vége magáért beszél, amit szintén sokféleképpen lehet értelmezni hovatartozás, nem, vallás alapján. A film első felében bolygatott kérdések miatt nem beszélhetünk rossz alkotásról, de a közepétől kezdve olyan irányt vettek a történések, amelyek leginkább a nyers őrületre hajaznak, semmi másra.
Új hozzászólás beküldése