Valószínűleg nem véletlen az, hogy az eszement színész, forgatókönyvíró új alkotása sikeres lett, számomra nagyon átjött az általa eljátszott diktátor szerep, mintha mindig is erre készült volna. Nos, a mozivásznon a lehető legkomikusabb formában sikerült ezt megvalósítania, ráadásul egy élvezetes sztorival párosult az előadás. A produkcióban megjelennek rasszista kifejezések, szófordulatok. 1992-ben Sacha Baron Cohan az Egyesült Államokban töltötte tanulmányi kirándulását, ahol megismert egy polgárjogászt, akinek köszönhetően diplomamunkájában az 1960-as évekbeli afroamerikai, valamint zsidó kultúra polgárjogi mozgalmainak hatását vizsgálta, valamilyen kapcsolatot létesítve így a bevándorlás, és a faji megkülönböztetés tárgyával.

Az előző alkotásaival kapcsolatosan is voltak nézetei, amelyeket humoros formába öntött, fiktív karaktereit szinte teljesen flúgossá, közröhejessé varázsolta. Korábban a komikus színész már fellépett stand up –osként, ahol volt szerencséje bemutatni a homoszexuális osztrák divatújságíró, Brüno figuráját, és amit 2009 –ben filmes változatban is megvalósított. A történet, ahogyan előbb említettem, tele van rasszista poénnal, amelyek kissé megoszthatják az emberek véleményét, de valójában az előadásmódjában rejlik az igazi humor. A diktátor már nem egy áldokumentumfilm, hanem egy nagyobb költségvetésből, nagyobb szervezésből álló kreálmány, amely nagyobb társadalmi különbségekre tér ki. Ebből kifolyólag az epizódszereplőkből, több mellékszereplő lesz, valamint véleményem szerint kevesebb visszataszító jelenetet kapunk. Az egyszerű alaptörténetet tekintve szinte mindegyiknek egy az úti célja, az Egyesült Államok, ahol multikulturális környezetbe ülteti be Borat, Brüno, vagy Aladeen, a diktátor karakterét. Egyszerre érezheti a publikum túl erősnek, vagy túl viccesnek.

A film rögtön egy igen nagy meglepetéssel, groteszk elemmel kezdődik, ugyanis a stáb az egykori, hőn szeretett Észak-koreai vezér, Kim Jong-Il emlékére ajánlotta a történetet. Az első tíz perc a kitalált ország, Wadiya diktátorának életével, a keményszakállú Aladeen admirális generális személyével foglalkozik, bemutatja zsarnok, egoista habitusát. Néha fellelhető benne erőltetett poén, de azok nem rontják el a szórakozást, a produkció minőségét, mivel néha Aladeen (S. B. Cohen) komoly színészi előadásával csupán egyfajta komikus érthetetlenséget idéz elő. A sztori alakulását narrátor helyett híradós jelenetekkel idézik elő, amely egy kiváló választás volt, ezzel sikerült magasabb színvonalra emelni az egész művet. A generális admirális Úr végül azért látogat el az USA-ba, hogy felszólaljon az ENSZ előtt vétlenségéről, atomfelszerelésének hatástalanságáról. Ám a vezér élete nem a legbiztonságosabb, jobb keze, közvetlen segédje, Tamir (Sir Ben Kingsley) le akarja taszítani a trónról, hogy később hazájában kikiáltva a demokráciát, sok pénzért eladja országa értékes olajmezőit, területeit. Idő közben, a New York utcáira kirekesztett Aladeen megismerkedik egy rasszistaellenes, hippi felkelővel, Zoey-val (Anna Faris), aki rádöbbenti szokásának, viselkedésének hibáira, valamint a diktatúra helytelenségére, megismeri az amerikai demokrácia szerelmes hatását, illetve jobbik oldalát, ugyanakkor annak kissé kegyetlen külpolitikáját is.

A Golden Globe-díjas színész, rendező és forgatókönyvíró korábban már dolgozott együtt Larry Charles-szal, a film rendezőjével, az előző produkciókat közösen alkották meg. A stáb tagja továbbá Erran Baron Cohen, a zeneszerző is, aki Sacha Baron Cohan fivére. Ha A diktátor című vígjáték zenei repertoárját jobban megfigyeljük, észrevehetjük azt, hogy az eredetileg nyugatról származó zenéket arabos, közel-keleties dallamúra, érzésűre, nyelvezetűre költötték át.

További információ a port.hu, valamint az imdb.com oldalán olvasható.