Phyllida Lloyd rendezőnő filmjét nem nevezném rossznak, de akkor is meg kell hagyni, hogy életrajzi filmnek felületes és összeszedetlen. Nem egy páratlan élet állomásaira koncentrál,
- azok mintegy hosszabb-rövidebb elbeszélés formájában vannak jelen a moziban – hanem a jelenre. Ami nem más, mint egy teljesen közönséges angol nyugdíjas hölgy, akinek ugyan egykori keménysége és rendíthetetlensége még a régi, de elméje nem bírta ki a szeretett férfi, a férj, Denis Thatcher elvesztését.
A jelen eseményei egy idős ember hallucinációit, képzelgéseit mutatják be, aki rég halott férjével társalog. Ez ugyan elég realista ábrázolás, de még sem tartom szerencsésnek egy Margaret Thatcher esetében. Elvégre nem akárkiről beszélünk.

Az egyetlen és legelső női miniszterelnök, aki egyedüli nőként kezdett politizálni és nem csak a háztartás gondjaival kellett megküzdenie, hanem az akkori Anglia problémáival is.
Egy nő, aki elképesztő szilárdsággal szállt szembe az előítéletekkel és a gúnnyal és megingathatatlan véleménye miatt sokak unszimpátiáját, illetve gyűlöletét is kivívta. De sokak tiszteletét is.
Ellentmondásos személyiség, akinek élettörténetébe – sajnos – ezen a filmen keresztül is csak igen felületesen tekinthetünk bele. Arról nem beszélve, hogy felmerül az örökös kérdés:
Mennyire megbízható forrás egy életrajzi film.
Azzal, hogy a jelen Vas lady-jét egy szenilis nénikének ábrázolják, aki ideje javarészét képzelgéssel és a múlt újraélésével tölti, nem biztos, hogy elérték a céljukat. Arról nem beszélve, hogy nem tudom mi lehetett a cél. Thatcher életének bemutatása, vagy szimpátia ébresztése a politikusnő iránt.
Annyi szent, hogy nekem nem tetszett ez az ábrázolásmód. Túlságosan személyes, ezáltal zavaró, mert az ember legbelsőbb magánéletére koncentrált.
Ez azt hiszem mindenkinek a magánügye, legyen az akár milyen híresség is, aki élete egy részét a rivaldafényben tölti.
Mivel túlságosan a magánügyekre szűkült be az alkotás, ezáltal egy páratlan életpálya állomásai váltak felületessé, kidolgozatlanná és mellékessé. Pedig Thatcher 11 éves miniszterelnöksége alatt azért akadt pár olyan esemény, ami alapján egy igazán remek életrajzi filmet lehetett volna csinálni, némi politikai dráma beütéssel, amiben még a magánélet aspektusai is megférnek, amennyiben azt ésszel adagolják.

Persze azért Thatcher életének fontosabb eseményeit bemutatják és foglalkoznak is vele. Ifjúkori évei is bemutatásra kerülnek, hogyan küzdötte be magát az egyetemre és hogyan harcolt a folyamatos negatív megítélése miatt, ami abból eredt, hogy nőnek született és hogy a végletekig ragaszkodott a véleményéhez és az elveihez. Becenevét a Vas lady-t is ennek az attitűdnek köszönhette.
Szó esik a politikai pályájának indulásáról, az akkori nehéz helyzetről, amin meg kellett próbálnia úrrá lenni, miniszterelnökségéről, a Falkland-incidensről, majd a visszavonulásáról is. A politikai és társadalmi problémák mellett a magánéleti gondok is megjelennek. Kapcsolata lányával, illetve a legfontosabb személlyel az életében, a férjével, (Jim Broadbent) amit legalább elég érzékletesen mutatnak be. Ezek a dolgok még is inkább csak úgy „említés szintjén” kerülnek bemutatásra, jelentőségük eltörpül a bensőséges, személyes események mellett. És ez a legnagyobb gondom a mozival, túlságosan mélyen merül meg a Vas lady magánéletében.
Ez pedig nem tartozik a publikumra.
Hogy a mozi mégse váljon olyan feledhetővé, azért egyes egyedül Meryl Streep felelős, aki újabb Oscar díjas alakítást nyújtott és való igaz, nem akárhogy formálta meg a főszerepét.
A harmadik Oscárját besepergető színésznő parádésan játszik egy sajnálatos módon minden szempontból szürke és közönséges produkcióban. Az ő tálentumával válhatott olyan méllyé és megérintővé ez a bensőségesség, ami a film sajátja. Csak hogy, ez egy életrajzi alkotás esetében, egyrészt a hitelesség rovására megy, másrészt, azt hiszem nem is illő.