Kaneto Shindo eredeti történetének újrafeldolgozása ez a film, melyben egy megható és szép, mindemellett igaz történetet mesélnek el.
Ez a történet egy férfiről és annak kutyájáról, illetve a köztük kialakuló szeretetről szól. Egy elképesztő és egyben gyönyörű mese a hűségről.
Lasse Hallström egy egészen remek alkotást hozott össze, melyben Richard Gere alakítása is csupán támogató jelleget kapott, hiszen a lényeg a kutya. Hatchiko.

Folytatás következik…

Hatchiko egy különös jószág, akinek mesébe illő történetét a gazdájának (Richard Gere) unokája meséli el a Példakép Napon az iskolában. Az Akita Japánból indult útjára, hogy sorsszerűen összetalálkozzon Parker Wilsonnal, aki nem tudott ellenállni a jópofa kölyökkutyának és magához vette.
Otthon persze nem örültek a kis bolhazsáknak és nem is engedték a férfinek, hogy megtartsa az állatot, ám az aranyos kölyök számos mosolyt fakasztó jelenetben eléri, hogy ott maradhasson. Magukhoz veszik, otthont teremtenek neki. Hatchiko felnő, és mindig kikíséri szeretett gazdáját a vasútállomásra, ahol a férfi elmegy dolgozni, majd meg is várja, amikor az hazatér. Ettől a szokásától semmi sem térítheti el és lassan a városkában híres lesz, mindenki megismeri és a vasútállomás dolgozóinak, a környéken élőknek, a hot-dogosnak az élete részévé válik. Eddigre nyilvánvaló a már-már misztikus kapcsolat Parker és a kutyája között, melyet a szeretet és a hűség tett olyanná, ahogy a filmben ábrázolják.

Engem mindig elképesztett, hogy egy kutya milyen mértékben képes rajongani a gazdája iránt, milyen feltétel nélküli ezeknek az állatoknak a szeretete és milyen mély a hűségük, ami egy emberhez köti őket. Ha ebbe belegondolunk az valami leírhatatlan, felfoghatatlan.
Ám mivel ez a film nem egy közönséges biográfia, hanem dráma is, el kell jönnie a szomorú fordulatnak mely egy egészen más irányt szab a történetnek. A gazdi meghal és Hathciko hiába várakozik az állomáson, Gere többet ott nem jelenik meg. Ám ő kutya lévén, ezt nem értheti és ez az elszomorító tény, ami a továbbiakban meghatározza az alkotást. Szegény jószág ugyanis hóban, fagyban, esőben, hőségben, minden egyes nap ott van a szokott helyén és várja, hogy megérkezzen a gazdája.
Hachiko végül egyre bánatosabb lesz, már nem is jár haza, mindig csak a szokott helyen vár és vár, míg el nem pusztul.

Ez a történet valóban lejátszódott Japánban a két Világháború között és Kaneto Shindo – akinek a művét vették alapul - is szentelt egy filmet ennek a megindító történetnek.
Jól oldották meg, hogy a kutya kerüljön a középpontba és ne a színészek, a sok kutya perspektívás kameranézet nagyon különlegessé tett bizonyos jeleneteket. A film dramaturgiája is remek, míg az eleje egy szívmelengető ismerkedés a szereplőkkel, telis tele kedves jelenetekkel, addig a második rész borongós és elszomorító, melyben végignézhetjük a kutya bánatos kálváriáját.
A befejezés persze felszabadítja valamicskét a levert szívű nézőket, ennek ellenére a film egy darabig még érezteti hatását. Egy remekül megrendezett film, mely egy keserédes történettel ismertet meg minket a hűségről és szeretetről.