Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Danny Boyle neve garancia egy jó mozira, az ember nem fogja megbánni, ha megnézi. Ezt olyan alkotásai támasztják alá, mint a Trainspotting, Sekély sírhant, A part, 28 nappal később, Napfény és legnagyobb sikere, a Gettómilliomos. Utóbbit követi a sorban a hat Oscar jelölést kapó 127 óra. A naturalisztikus ábrázolásmódját erre a filmre is átmentette, hamisítatlan Boyle-film el kell ismerni.
Hogy mégsem válik túlságosan emlékezetessé, annak egyik oka a történet mélységes egyszerűségében rejlik, illetve hogy egy ilyen történetből borzasztóan nehéz igazán jót forgatni.
Bár a rendező és gárdája mindent megtett…

Őszintén szólva, felesleges is ezen tovább jajongani, hiszen attól még hogy a film nem katartikus, még egészen kiváló. A legjobb filmnek járó Oscar jelölést nem is találom túlzásnak, de azért az igazságérzet megköveteli, hogy elmondjam: Nem érdemelte volna meg abban a mezőnyben.
A másik ok és egyben a jelentősebb, hogy egyetlen színésznek kellett volna alakításával felemelni a produkciót. A főszerepet megkapó James Franco talán nem túlzás – élete legjobbját adja – mégis nem az ő hibája, hogy ez kevés volt. Az ő kvalitásaival azt hiszem nem lehetett megbirkózni ezzel a szereppel.
A feldolgozott eset, egy bizonyos Aron Ralstonnal (ő Franco) történt meg, aki mérnökember, de olthatatlan vágy él benne a természet iránt. Pontosabban az extrémebb sportok iránt, mint amilyen a sziklamászás, sivatagban biciklizés, természetjárás, hasonlók.

A mozi eleje egy felhőtlen adrenalin dús utazás a csodaszép tájakon, a természet nagyszerű képződményei közt.
Osztott vásznas megoldások, remek légi felvételek, elképesztő környezet, gyönyörű helyek. Itt tűnnek fel egyedüli mellékszereplőként a túrázó lányok (Kate Mara és Amber Tamblyn). Szerepük nem túl jelentős, lévén Franco-ra épít a mozi.
Mivel a sztori Rolston önéletrajzi kötetének adaptálása, egy nagyon egyszerű alapvetéssel fogunk találkozni.
Egyszemélyes túlélő drámánk főszereplője egy hibás lépése végzetes következményekkel jár. A film hangulata hirtelen vált, amikor Ralston keze beszorul a fal és egy méretes szikla közé. Végtagja fikarcnyit sem mozdul, helyzete reménytelennek tűnik, hiszen kinn van a pusztaság közepén, s az egyetlen emberek, akikkel találkozott már messze járnak.

Első reakciója a düh, majd a pánik következik, egészen addig, míg le nem higgad, és el nem kezd gondolkozni azon, hogy szabadulhat szó szerint szorult helyzetéből.
Ezzel veszi kezdetét a 127 órás pokoljárás. Ralston-nál számos dolog akad, amire szüksége lehet idekint, igen találékony e tekintetben. Egyedül a víz hiánya okoz komoly gondot.
Aztán, ahogy telik-múlik az idő főszereplőnk kínjai sokasodnak, szenvedése fokozódik, egyre csak elkalandozik, majd képzeleg – ezeket egyébként nagyon ötletesen oldották meg – újraéli életének bizonyos eseményeit, majd megvilágosodik, hogy eddig szörnyű, felületes módon élte az életét.
Ráébred a fontos apróságokra, melyeket egyébként eddig nem vett észre (remek metaforák a naponta elhúzó madár, vagy az a pár perc, amíg rásüt a Nap).
Katarzisa, ami a film csúcspontja, pont Franco játékán bukik el, aki sajnos nem elég jó, hogy ezeket a nyers érzelmeket életszerűvé tegye, bár az önironikus, önutálattal vegyes felvétel remekül sikerült.
Egyébként jellemzően Boyle-os megoldás a nézői tapssal, egyebekkel. Franco ott villant és igazából nekem tetszett a játéka, csupán ehhez a filmhez kevés volt, nem volt elég átható.
Az összeomlás határán pedig a túlélő ösztön utolsó rándulásával megszabadítja magát… a karjától.
Ennél a résznél is érvényesül Boyle realisztikus ábrázolás módja, mely az egész filmre jellemző.

Boyle most „nagyon” egyszerűre vette a figurát, ez tény. De amit lehetett kihozott a művéből!
A 127 óra, nem kivételes, de egy remekbe szabott alkotás, amit mindenképpen érdemes megnézni.
A rendező remek helyszínválasztása – az erre egyébként is hajlamos emberek szó szerinti vágyat éreznek, hogy túrázhassanak ezeken a tájakon. Elképesztő kanyonok, szívet, lábat bizsergető tájak.
Elülteti e sajátságos szabadság vágyát a szívekben… persze csak elég vízzel, egy  jó késsel és úgy, hogy tudatjuk másokkal hová is mentünk. :D
A zenéket nagyon eltalálták, remekül illeszkednek a filmhez, a jelenetekhez, A. R. Rahman igazán kitett magáért komponálás terén.
Továbbá a sztori bemutatásának módja is eltalált, a Ralston által felvett kézi kamerás jelenetek, amellett hogy növelik a realitás faktort, színt visznek az alkotásba.
Egyedül a termékelhelyezéseket sajnáltam, mert néhol nem sültek el túl jól, ám ettől eltekintve és a fentieket figyelembe véve, ez a film érdemes a megtekintésre.