Ahogy az a címből kiderül – az angolból – megmutatják, hogy milyen is Flynn-nek lenni, vagyis úgy élni az életet, hogy az apánk Johnathan Flynn. Ebben persze nincs semmi extra, hiszen világszerte számtalan olyan fiú élte és éli, és majd még fogja is leélni az életét, hogy a szükséges apafigura kilépett az életéből. Nick (Paul Dano) tolmácsolja nekünk az egész alkotást, de fura mód átváltunk az apjára (De Niro) csak hogy jobban megismerhessük a két főszereplőt, az egymáshoz és a világhoz való viszonyukat.
Johnathan Flynn teljesen el van telve magától, kiváló írónak tartja magát, olyan piedesztált emelt önmagának, ami már az első percek után nyilvánvaló, hogy nem is létezik. Meggyőződése, hogy amit ő tesz az jó és helyes, minden szava arany, ahogy mondani szokták, és nem hajlandó elismerni az arcába vágó tényt, miszerint nem több egy lecsúszófélbenlévő, beképzelt és mizantróp alkoholistánál. Aki mellesleg egy valódi szemétláda, hiszen csak nem húsz évvel ezelőtt cserbenhagyta a családját. Idősebb Flynn addig-addig süllyed, míg el nem veszíti a lakását, majd az állását is, miközben folyamatosan a készülő Nagy Regényről hadovál.
Bizonyítékként egy kiadó régi papírját mutogatja, ami csak még szánalmasabbá teszi a karaktert.
Így kerül az utcára majd egy hajléktalanszállóra, ahol egész véletlenül gyötrődő fia is dolgozik.
Hosszú évek után ismét kapcsolatba kerülnek egymással, és gyorsan kiderül, hogy az elvesztett éveket nem lehet pótolni.

Ifjabb Flynn is küszködik az élettel, szintén íróként próbálkozik, nem sok sikerrel.
Lényegében a gyermekkora eseményei miatt szenved mai napig is (az apa hiány, majd anyja öngyilkossága, amiért magát hibáztatja).
Ezek határozzák meg az életét és a szenvedésből és kiúttalanságból egészen véletlenül talál menekvést. Elkezd dolgozni egy hajléktalanszállón, ahol nála is borzalmasabb emberi sorsokkal találkozik, nem csak a hajléktalanok, hanem a segítőszemélyzet körében is. Már éppen kezdene megbékélni és helyrezöttyenni, amikor apja, mint valami negatív aszteroida sok-sok év után becsapódik a Nick Flynn bolygóba.

Apa és fia sorsa ettől kezdve ismét párhuzamba áll és végigkísérhetjük, ahogy az emberileg lehetséges legmélyebb mocsok bugyráig jutnak. Amit életük során átéltek az ebben a pokolban tetőzik be és már éppen katarzis közelbe érnének a szereplők, amikor a csúcsponthoz érve a várthoz képest más befejezést kapunk. Pont ez a katarzis kerülés az, amitől hitelessé válik a történet, hiszen Weitz nem nyúlt az olcsó sablonhoz és nem teszi tönkre figuráit, pedig megtehette volna és akkor sem lett volna rosszabb az alkotás.
Talán még jobb is lett volna. Ám az életben néha a dolgok a legdurvább kanyarok után is képesek egyenesbe jönni. Erre jó példa ez a film is.

Több szempontból is jól teljesít a produkció. Egyrészt remekül mutatja be mai társadalmunk egyik legkomolyabb civilizációs betegségét, a hajléktalanságot. Nagyon megrendítő dolgokat láthatunk, ám ez csupán egy háttér, amiben a sztori otthonosan lejátszódhat, hiszen a lényeg az apa és fia közti feszült kapcsolat. Az egymás utáni vágy, és közeledés erőtlen próbálkozásai, amik gúzsba kötik a két embert.
Továbbá érzékletesen mutatja be milyen Flynn-ként élni az életet, a sorsszerűség és meghatározottság drámája ez a film, a küzdelemé, hogy olyan emberek vagyunk, amilyenek és hogy ahonnan jöttünk azt nem tudjuk megváltoztatni. Hogy mennyire befolyásolja az ember életét a gyermekkorának eseményei.

A Mocsokváros utcáin nem egy reform dráma, nincs benne katarzis, az emberi életnek inkább a mélységeit mutatja be, de látni engedi a fényt az alagút végén. Ettől kicsit hollywoodi ízt kap, de ettől azért távol áll. Nem törekszik olcsó húzásokra, – még akkor sem, ha akad belőlük pár – egyszerűen csak dokumentálja két szorosan egymáshoz kötött élet eseményeit, miközben magvasabb gondolatokat is megfogalmaz.
A produkció minden esetre becsülendő.
A színészek is jó teljesítményt nyújtanak.
De Niro végre ismét brillírozik, Julianne Moore pedig annyit hoz, amennyit a szerepe megkíván.
Egyedül Dano esetlen a szerepre, nem tudja megjeleníteni azt a szenvedélyt, amit a karaktere megkívánna.
Ám a mozi mégis működik. Nem az a típus, ami a velejéig megborzongatja az embert, de közel jár hozzá, nem hagy hidegen. Ennek pedig a katarzis elkerülése az oka, hiszen az életben nem mindig élünk át ilyesmit. A Mocsokváros utcáin egy érdemi alkotás, ami mellett nem szabad elmenni csak úgy.
Nyilván nem az a nagyszabású, falrengető darab, de értékes és megtalálja az utat az ember belsejéhez. Ez pedig nem gyakori manapság. Ha nem is lesz emlékezetes élmény, akkor is megéri rászánni az időt.