Kétségkívül egy remek képességű színész távozott az élők sorából, akinek nehezen indult a pályája, de végül csak rátalált a jól megérdemelt siker. Ez persze főként a felejthetetlen krimi alaknak, Columbo felügyelőnek köszönhető, de aki veszi a fáradtságot és megnézi ezt a filmet, annak rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy Falk nem skatulyázható be a ballonkabátos nyomozó szerepébe.
Bár ebben a filmben is hasonló figurát alakít, érezhetően kölcsönzött nagysikerű karakterétől, de mégis más személyiséget elevenít meg.
1978-ban Wim Wenders, aki már-már művészfilmeket idéző, egyedi stílusban alkot, úgy döntött, hogy vászonra varázsolja írótársaival közös szkriptjét, melynek témája az őrangyalok és a védelmezett ember világa közti különbség, egy angyal szerelemre lobbanása egy cirkuszi artista nő miatt, de mindenek előtt, az emberség, jó pár dolog, amitől ember az ember.
Peter Handke versidézetével kezdőik a film, mely versnek részletei – A gyermekkor dala – többször is felhangzanak a későbbiekben.
Az alkotás maga fekete-fehér szinte végig, csak rövid időre vált színesre a kép és annak is nagyon jó oka van.
Lényeges metaforája a filmnek.

"Hogyan lehet, hogy én, aki vagyok,
nem voltam, mielőtt megszülettem,
és hogy lehet, hogy én, aki vagyok,
egyszer majd nem én leszek?"

A főszereplőnk, Damiel (Bruno Ganz) így szemléli a világot, monokróm minden, hiszen angyalként nem érezheti a nüansznyi különbségeket, valami vagy jó, vagy rossz. Feladata, hogy az emberek között járva enyhítse a szívük fájdalmát.
Sosem avatkoznak be, nincs hatalmuk felettünk, csupán egy-egy érintéssel képesek némi nyugalmat lopni az embereknek. Szellemi lények, akiknek pozitív kisugárzása megváltoztatja a gondolataink színezetét.
Köztük élik halhatatlan mindennapjaikat, de nem értik miért ilyenek az emberek, miért teszik, amit tesznek, nem érzik át a helyzetüket. Ezt a különbséget emberek és angyalok között Wenders remekül ábrázolja.
Megjelenik a láthatatlan határvonal a két faj között.
Egyedül jelenlétükkel tudnak hatni rájuk, miközben végigkísérik őket röpke életükön, belelátnak gondolataikba. A produkció legelején számos különböző ember gondolatait végighallgathatjuk, amikor is mindennapos dolgokról elmélkednek. Ez egyébként az egyik nagyon komoly erénye a mozinak, hogy rengeteg sorssal ismertet meg és olyan módszerekkel mutatja be azokat, hogy nem válnak kidolgozatlanná, vagy felületessé.
Damiel ellátja feladatát, vigyáz az emberekre, próbálja megérteni őket, de képtelen.
Egyedül a fokozódó vágyat érzi, mely arra ösztökéli, hogy ő maga is emberré váljon és lemondjon halhatatlanságáról.

Ebben a végső lökést egy szenvedő cirkusz artistanőjétől, Mariontól (Solveig Dommartin) kapja meg, akit nap nap után figyel és beleszeret. Továbbá találkozása egy filmszínésszel (Peter Falk), akivel különös kapocs fűzi össze, illetve egy öreg poéta (Curt Bois) is komoly hatással vannak a tépelődő angyalra.  Ennek köszönhetően Damiel elhatározza magát és emberré válik.
Végre megízleli az emberiség keserédes világát, mely telve van szomorúsággal és aprócska örömökkel.

“Az idő majd mindent meggyógyít…
és ha maga az idő a betegség?”

Azt hiszem, ezt a produkciót sokan unalmasnak neveznék, ami nem igaz, engem nagyon lekötött, aminek a fellelhető számtalan apróság lehet az oka. Azok az apróságok, amikkel tele van a film és mind-mind a lehető legérzékletesebb bemutatásra törekszenek. Az emberek megmutatására, kívülről és belülről egyaránt. Emellett Wenders remek metaforákat használ mind a képi megjelenítésnél, mind a filmes fogások terén (váltás színes és monokróm között, madártávlatú felvételek,stb.), miközben a néző elé varázsolja szomorkás történetét. Ennek a sztorinak a velejét a művészi megjelenítés és a filozofikus szövegkönyv összefonódása adja.
A kettő együtt remekül kiegészíti egymást, miközben Berlin rideg városrészeiben vándorol a tekintetünk, kopár telkeken járunk, addig a gyakori belső monológok elgondolkodtatják az embert.
Damiel így tanul az emberektől és az emberekről, hallgatja őket, a szívükbe néz. Ilyen remek monológ Peter Falké, vagy a megboldogult Solveig Dommartiné is.

A film egyértelműen csak azok számára nyújt szórakozást, akik rá tudnak hangolódni, amire egy bizonyos hangulat is szükséges, illetve érettség. A hollywoodi mozik világában egy ilyen nagybetűs klasszikus egészen más hozzáállást követel meg. Kizárt, hogy elég lenne egyszer megtekinteni, a sok apróság miatt az ember minden megtekintéskor találhat benne valami pluszt, valami újdonságot, valamit önmagából. Ezen a filmen nincsenek felesleges sallangok, egyszerűen csupán az emberek bemutatása, helyenként nyersen, de mégis művészien ábrázolva.