Azt hiszem, a könyv és a manga rajongóinak nem kell bemutatni ezt a remekművet, magam is megörültem, amikor összeakadtam a filmverzióval.
A megnézése után – illetve közben – már lényegesen mérséklődött a boldogságom. Aki ismeri a nagyszabású történetet, annak nem kell magyarázkodni, hiszen Takami Kósun tabudöntögető regénye nagyot robbant. Brutalitása nem ismer határokat, emellett kőkemény élveboncolást visz végbe a karakterein, a számos szálon futó történetet kiválóan fogja össze.
Ezzel ellentétben a film elég silány próbálkozás az eredeti műhöz képest.
Akinek nem mond semmit a BR, s csak úgy megnézi minden háttértudás nélkül, az könnyen el is felejti.

A mai házi: Öld meg a társaid!

A 99-ben megjelent regény oltári botrányt kavart Japánban, ám mégis, azóta hihetetlen sikernek örvend. 2000-ben gyorsan filmet forgattak belőle, illetve készült egy 15 kötetes manga is.
A könyv, a manga és a film triumvirátusában a mozi húzta a rövidebbet, hiszen az lett a leggyengébb.
Ennek több oka is van, a legnyilvánvalóbb az, hogy egyszerűen a lehetetlennel határos egy ilyen bonyolult, összetett, mélyreható sztorit eredményesen és hatásosan vászonra, képernyőre vinni.
Talán nem is Kinji Fukasakut – a rendezőt – kellene ezért hibáztatni, de az alkotása igen erőtlenre sikerült. A fő ok, amiért nem tetszett, az hogy képtelen volt akár csak részleteiben is átadni azt, amit mondjuk a manga nyújtott. Sajnos, a könyvhöz „még” nem jutottam hozzá…
Kósun története borzongatóan brutális, miközben egyszerre mutat meg embereket és szörnyetegeket. Mélyen hatol be a valódi mibenlétünk bugyraiba, olyan pokoljárásra kalauzol el, amit az ember sosem felejthet. De foglalkozzunk a filmmel is!

Alapvetően egy totalitárius távol keleti országban játszódik, ahol már nem tudnak gátat vetni a burjánzó erőszaknak és bűnözésnek. Főleg a fiatalokkal van gond, hiszen az ifjabbak mindig is könnyedén azonosultak a rebellis eszmékkel, és ez nagyon nem kellemes egy zsarnokságnak.
Kitalálják hát a Programot, ami egy „játékot” takar. Minden évben kiválasztanak egy középiskolai osztályt, akiket elkábítanak és egy ismeretlen szigetre visznek.
Ahol csak annyi dolguk van, hogy a rendelkezésükre bocsátott fegyverarzenállal megöljék egymást. Míg csak egy marad:
A Győztes!
És mindezt élőben közvetíti a Tv!

A mostani osztály 21 lányt és 21 fiút számlál. A szerencsétlen gyerekeket elviszik a szigetre, ahol megkezdődik a szabályok ismertetése, majd mindenki kap egy táskát és kezdődhet a gyilkos bújócska.
Ha mindez nem lenne elég, akkor még kapnak egy-egy nyakörvet is, amiben egy robbanószerkezet található, ami felrobban, ha három nap alatt nem végeznek egymással. Továbbá időről-időre kijelölnek a szigeten területeket, ahová tilos belépniük. Ellenkező esetben robban a nyakörv…

Rengeteg szereplővel dolgozik a történet, a manga remekül mutatja be a figurákat, feltárva indítékaikat, múltjukat, jelenüket, megismertet velünk mindenkit. Ezt a film nem teszi meg.
Itt még a főbb szereplők is idegenek maradnak. A legfontosabb alakok Shuya, Noriko és Shogo, akik összefognak, hogy túlélhessék ezt az iszonyatot, miközben társaik elől menekülnek, vagy éppen azon igyekeznek, hogy kiderüljön kiben bízhatnak. A filmben így is akad bőven moralizálás, dráma és akció, de méltatlan az eredetivel való összehasonlításra.
Összességében egy nagy csalódás.
Annak ellenére, hogy ázsiai film, brutalitásban is elmarad, a durva pszicho-thriller elemek is elvesztek valahol, míg a színészi teljesítmények sem túl erősek. A mangában is volt lelkizés, meg csöpögős elemek, de ebben a moziban tisztességgel túlzásba vitték a dolgot. Amikor nem egymást ölik, akkor azt tárgyalják ki, hogy kinek ki tetszik, tetszett az osztályban.
A cselekmény vázlatosan követi az eredetiben történteket, a fontosabb színek itt is megesnek, csupán a hatásukban különböznek. Itt üresen csengenek a párbeszédek, a cselekedetek is ügyetlen kopírozások.

A történet Halál Angyala, Kazuo Kiriyama gyökeresen eltér a mangabeli ábrázolásától.
Nem bírtam ki röhögés nélkül, amikor Uzival kergetőznek és három méterrel maga elé eregeti a sorozatokat, a földre…
És sajnos akad egy két ilyen jelenet, ami röhejes részletekkel egészíti ki az egyébként sem túl megnyerő képet. Szomorú, hogy nem sikerült méltó módon a filmadaptáció. Ez, ha jobban belegondolunk nem is meglepő. Nehéz visszaadni egy 42 szálon futó történet összetettségét úgy, hogy eközben kellően megismertetjük a szereplőket – a maga módján mind egyedi és nagy fontossággal bír -, ügyelünk a pszichés folyamatokra, melyek a nyers brutalitásba torkollnak. Eközben megteremtjük az idegtépő paranoid hangulatot, amit megfertőz a rettegés és a tudat, hogy a rendszer játékszerei vagyunk, és nincsen menekvés. De meg kell őrizni a reményt, keresni kell a kiutat, meg kell óvni az emberségünket, miközben minden körülmény annak feladására kényszerít minket.
Egyszóval a feladat lehetetlen volt. Feltételezhetően nem is törekedtek a történet tisztességes visszaadására, a pillanatnyi piaci helyzet és a pénz diktálta az adaptálást.
Ebből kifolyólag készült egy folytatás is, ami ha lehet még rosszabb… de erről majd egy másik bejegyzésben.
A film elég gyenge, aki ismeri az eredetit, annak több mint valószínű, hogy csalódást fog okozni.
Aki azonban kedvet kapott hozzá az kutassa fel vagy a mangát, vagy a könyvet. Megéri.