Végre eljutottam odáig, hogy az idei év legnagyobb durranásának nevezhető filmet megnézzem és kritikát is írjak róla. Az Oscar után mindenki arról beszélt, hogy ez a független film leverte az Avatárt és vele együtt James Cameront is.
9 jelölés mellett hat aranyszobrocskát bezsebelni az igazán szép teljesítmény, arról már nem is beszélve, hogy összességében 79 díjat nyert, és további 47 jelölést is a magáénak tudhat a mozi. Ez aztán illusztris bevezetés egy filmhez…
Ehhez képest mérsékelten fogadtam és nem kellett a földről összeszedni az állkapcsomat sem, ez az iraki robbantósdi valahogy nem fejtett ki rám akkora hatást.

„A háború drog.”

Ezzel az idézettel indít a mozi, és erre is épül az egész film, felkészítve a nézőt, hogy mit is fog itt látni, illetve felfedve a rugót, mely az alkotást mozgatja. Ha úgy tetszik: Lelövik a poént az elején.
Most akár jöhetne az a rész is, amiben elkezdem ecsetelni a film történetét. Ám A bombák földjén játszódó, akció-dráma-thrillernek nincsen. Az alkotás epizódokra oszlik, 2004-ben csatlakozunk be az iraki háború mindennapjaiba, egy meggyötört városban, Bagdadban találjuk magunkat. Ahol egy háromfős bombaszakértő csapat munkáját követhetjük figyelemmel. Az akció során láthatunk egy elég látványos robbanást, illetve az aprócska szerepet kapó Guy Pearce gyors halálát.
A maradék két férfi Eldridge (Brian Geragthy) és Sanborn (Anthony Mackie) új vezetőt kapnak, aki a laza és öntörvényű, adrenalin függő James (Jeremy Renner).

James csak a bombák hatástalanításával foglalkozik, tökös, kemény pacák, akit ezen kívül semmi sem érdekel.
Valójában „A háború drog.” idézet elsősorban rá illik. A filmben az ő karaktere központi figura, alapvetően az ő függőségének ábrázolására építettek.
Az epizodikus szerkezet miatt nincsen egybefüggő történet, a filmben pár akcióra kísérhetjük el a főszereplőket, amikor is mindig más és egyre bonyolultabb problémákkal szembesülnek.
Eközben folyamatosan a tudomásunkra hozzák, hogy mennyi idejük van még a srácoknak a kivonásig, míg hazatérhetnek végre a családjukhoz.
A szereplők eleinte nem kedvelik egymást, majd szépen óvatosan összebarátkoznak.

Az akciók közötti - végső soron -  „átvezetők” eléggé lassítják az egyébként sem túl iramos filmet, melyben a küldetésektől eltekintve sok minden nem is történik. Ezt az alapvetően nem igazán mozgalmas film gyakorlatilag fel van darabolva, túlságosan elkülönülnek a részek, éles a határvonal köztük, a szereplőknek kellene összetartani, de nem képesek rá.
Megpróbálják árnyaltabbá tenni ezt a három férfit, akik a lehető legtipikusabb karakterek, de nem igazán sikerült ezt elérni. Egyikük sem alakít, a karakterek idegenek maradnak, nem hagynak nyomot benned.
Még a főszereplő sem, akire több olyan jelenet jutott, amiben felvillanthatná a szerepe igazi arcát, mégsem járt sikerrel. Még szerencse, hogy nem kapta meg az Oscart ezért…

Mindettől függetlenül A bombák földjén egy érdekes film – annyira jónak nem nevezném, mint ahogy mások nevezik – de az kétségtelen, hogy Kathryn Bigelow egészen másként állt a film rendezéséhez.
A kézi kamerás megoldásnak köszönhetően a jelenetek magas realitás faktort hordoznak, hihetőbbé téve azt, hogy ez most valóban egy háború, valóban emberek, valóban félnek.
Bigelow elhozott nekünk egy darabkát Irakból, a felvételek valósághűek, nem ritkán szépek, mintha csak valóban ott lennénk a poros utcákon, ahol a házak között les ránk a láthatatlan „ellenség”.
„Ellenség”. Ebből a szempontból Bigelow és filmje is beáll a sorba és elsősorban a halálos veszély, a megbízhatatlanság, a terrorista képét festi az iraki népről. Bár azt is meg kell hagyni, hogy alkotásával csupán bemutat. Nem foglal állást egyik fél mellett sem. Ő csupán háborúfüggő katonáját mutatja meg nekünk. Filmjében nem a lényeg elmondására törekszik, hanem a megmutatására.
Érzésem szerint ez nem ment maradéktalanul, részben Jeremy Renner játéka miatt, részben a pszichológiai hatások és azok gyengén kivitelezett történeti manifesztálódása miatt.
A bombák földjén egy jó film, egy érdekes film, ám lassúsága, epizód jellege, az összetartó erő hiánya miatt mégsem válik olyan remekké, mint azt a nagy hírverés miatt várná az ember.
Ha az akció jelentekben kevesebb lenne a feszültség, az izgalom, az erő, akkor már egy közepesnél gyengébb produkcióról is beszélhetnénk.
Annyi biztos, hogy a legjobb film és a legjobban adaptált forgatókönyv díját túlzásnak tartom.
Ha jobban tudják hangsúlyozni, megmutatni, feltárni ezt „ A háború drog.” témát, akkor egészen más lenne a helyzet. Nem elég hatásos. Az az érzésem Bigelow filmje egy apró nyári csoda marad, amire majd húsz év múlva kevesen fognak emlékezni.