E Nicolas Roeg rendezte, több mint 30 éves alkotás egy sokak által klasszikus remekműnek tartott film, melyet úgy gondoltam közzé teszek így a Retro Sci-fi Hétvégén. Egy jó kis történet, kissé körülményes megvalósítással az elképesztő magányról. Meg kell hagyni egy egészen érdekes filmről beszélünk, mely inkább emlékeztet egy elvadultabb művészfilmre, mint science- fictionre.
David Bowie főszereplése is egy érdekes pont a moziban…

Na, inkább itt folytatom…

Kezdhetném azzal, hogy mivel a film régi, hát a látvány terén ne várjunk csodákat. Ha ezzel kezdeném, nem lenne igazam. Legalábbis nem teljesen…
Az való igaz, hogy kora okán megmosolyogjuk a megoldásokat, de ha egy kicsikét elgondolkodunk, hogy:
Emberek, ez a hetvenes évek végén készült!
Akkor be kell látni, hogy az akkori lehetőségeket remekül használták ki. A díszletek, a sminkek, a maszkok, mind mind igényes munka, az akkori lehetőségek maximális kihasználása.
Meg lehet mosolyogni, mai szemmel valóban röhejes, de a szemszögünk nem lehet mai, arról nem is beszélve, hogy a produkció mondanivalója kortalan.

Rátérve a story-ra, mely eléggé egyedivé teszi a filmet (régen még tudtak történeteket írni?) egy idegen bolygó lakója érkezik a Földre, aki nem más, mint az extravagáns kinézetű David Bowie. Eleinte keresi a helyét, próbálkozik a beilleszkedéssel, majd elkezdi teljesíteni a feladatát, ami a családjának megmentése. Ugyanis az oka, amiért a mi bolygónkra érkezett: A víz.
Az otthon bolygóján nagyon kis mennyiségben található meg az élethez szükséges folyadék, s míg a szerettei szenvednek, neki ki kell találnia a módját, hogy vizet juttasson haza.
Ezt úgy éri el, hogy felhasználva nagyobb technikai fejlettségét, milliomossá válik a szabadalmai által, miközben asszimilálódik, és egyre jobban megszereti a földi életét.
Az egész alkotás alapvetően azt mutatja be, hogy miként illeszkedik be az ismeretlen faj, ismeretlen kultúrájába, miként teszi azt magáévá, miközben a küldetését sem feledi, de rá kell jönnie, hogy nem csak rajta múlik a siker. Végig kísérhetjük a szenvedését, a lassú bukásának minden egyes állomását, miközben rádöbbenünk, hogy ez az idegen lény, nem is annyira idegen. Hisz annyira emberi…

A film hosszú, hosszabb, minta amennyire kellene neki, mert ezáltal megsokasodnak az üres járatok, és ha ehhez még hozzáveszem azt a pár érthetetlenül fura jelenetet, amit tartalmaz… az végeredmény eléggé kétséges.
Az előzményeket tekintetbe véve, úgy másfél óra után válik igazán értékelhetővé a film. Túl hosszú a bevezetése, amitől akár unalmassá is válhat.
Összességében az egész egy elképesztően magányos emberről szól, (Bowie) egy idegen lényről, aki Thomas Jerome Newton-ként éli a világát távol az otthonától és szeretteitől.
Persze törekszik az ideiglenes pótlásukra, hiszen felesége is lesz, akivel kapcsolata szintén egy érdekes metaforája az alkotásnak. Remekül mintázza az érzelmi kapcsolatot férfi és nő között.
Ezeken túlmenően a film zenéje jól illik a filmhez, egybevág ezzel a kissé „hippis” stílussal, amit a szereplők képviselnek.
Annyi azonban bizonyossá vált számomra, hogy Bowie az nem színész, értem miért őt választották erre a szerepre. Valóban meg van benne a rideg idegenség, a különc hajlam, de színészkedni nem tud.

Végül: A film egy furcsa alkotás, nehezemre esne egyértelműen kijelenteni, hogy jó- e vagy rossz.
Valószínűbb, hogy egyik sem.
Ez a mozi egyszerűen ilyen egyedien furcsa.
Talán többször kellene megnézni, de azt elmondhatom, hogy egyszer biztosan megéri.
Kevés filmben bírták így megragadni és érzékeltetni a magányt, s ezáltal a tudományos fantasztikum eltörpül az alkotásban, hiszen legalább annyira emberekről is szól a történet. Még a főszereplő is többször mutatkozik emberi alakban. Egy egészen jó film arról, hogy nem kell földönkívülinek lenni ahhoz, hogy idegennek érezzük magunkat ezen a bolygón, hogy egyedül legyünk az emberek között.