Az IMDB Top 10 Hétvége lassan véget ér, s én is adós maradtam e film kritikájával, ám most pótlom elmaradásom és pár mondatban elmesélném, hogy miért ez az alkotás az IMDB több tízezer filmje közül a legjobb.
Stephen King kisregényét Frank Darabont rendező vitte vászonra, hogy az emberek egy nem mindennapi filmmel szembesülhessenek, amikor gyanútlanul leülnek, hogy: Most megnézik A remény rabjait.

Folytatás…

Stephen King a kedvelt íróim közé tartozik, ám ő elsősorban horror munkássága miatt ismert, ezen írása mégis egy „közönséges”, egy végtelenül egyszerű, s ugyanettől mély történet.
Kingnek e kisregényét nem olvastam, tehát csak a mások által elmondottakra alapozva vagyok kénytelen elhinni, hogy Darabont szinte kínosan ragaszkodott az eredeti műben leírtakhoz.
Nekem minden esetre, Darabont (aki a Halálsoront is rendezte), illetve King neve már elegendő lenne, hogy rászánjam az időt a mozi megnézésére. És több mint 2 óra után úgy álltam fel, hogy: Ez megérte!
Mit megérte, a fim végig elfoglalt, megfogja az embert az egyszerű cselekmény, melyben üresjárat még sincsen, a holt időket – amik azért egy börtönben gyakoriak – Freeman narrációjával ívelték át.
Ezzel a film elejétől a végéig pereg, egyszerűsége ellenére remek szórakozást nyújtva, a páratlan kohézió szembetűnő.

Fentebb már elsütöttem pár lényeges címszót a történettel kapcsolatban, így hát akkor lássuk is miről is beszélhetünk az alkotás kapcsán. Darabont nagyon jól tette, hogy nem nagyon nyúlt bele King drámájába. Ennek köszönhető, hogy a vásznon/képernyőn is átsejlenek az író stílusjegyei, szokásai.
Alapvetően szokatlan az egyszeri King olvasónak, vagy King film nézőnek, hogy A remény rabjaiban az égvilágon semmi szokatlan nincsen. Se horror elem, se természetfeletti, semmi, ami eddig tőle megszokott volt.
E film ereje pont abban áll, hogy egy szokvány témát, mondhatni klisét mutat meg, ám mindezt apró sajátosságokkal megtűzdelve – egyedi stílusban tárja a néző elé.
Jelen esetben egy férfi tárgyalásával kezdődik e történet, mely során megtudhatjuk, hogy Andy Dufresne-t (Tim Robbins) a feleségének, illetve az asszony szeretőjének meggyilkolásával gyanúsítják.
Itt kegyetlen emberként állítják be őt, s végül el is ítélik:
Élete fogytáig a Shawshank börtön falai közt kell élnie. Ez a börtön az igazságtalanság és a kegyetlenség játszótere, amiben mégis már-már boldogan töltik büntetésüket az elítéltek. A brutális smasszer, Hadley (Clancy Brown) és a képmutató, kegyetlen és természetszerűen gonosz börtönigazgató (Bob Gunton) gyakori terrorja mellett, szinte mindenki képes megbarátkozni az új rendszerrel mely szerint mostantól élniük kell. A frissen odakerülő Andy keserves leckék sorozatát kell megtanulja, hogyan is zajlik, miképp élhető a falak között az élet. Ebben nagy segítségére lesz jó barátja, Red (Morgan Freeman), aki régi lakója már a börtönnek, de seftesként szinte bármit képes bejuttatni a jól őrzött falak közé, akármit megszerez.
A két férfi összebarátkozik, majd Andy megkezdi érvényesülését a Shawshankben.

A civil életben bankár volt, tehát a börtönőrök pénzügyi tanácsadásával kezd, ám tevékenységére felfigyel a korrupt igazgató is, aki ráveszi, hogy segítsen neki illegális üzelmeiben. Andy végül ezt felhasználva szolgáltat igazságot. Ugyanis Andy megelégeli a rozsszándékú és embertelen igazgató folytonos kíméletlenkedéseit és megszökik. Ám arról gondoskodik, hogy a gonosz elnyerje a büntetését, illetve barátja is megtalálhassa, ha valaha is elhagyhatja a kótert.

A remény rabjai egy szerfelett puritán munka, semmi cicoma, nyersnek tűnő, ám mégis elegáns finomsággal ábrázol. Még az erőszak és a kegyetlenség megnyilvánulásai sem kísérleteznek a vizuális sokkolással. A zaklatottságot másként idézi elő az emberben. A közölt gondolatokkal, a történések mélységével plántálja el a nézőben a mondanivalóját, és mégis, mindeközben nem tolakodó.
Darabont csipke finomságú, kifinomult mozit alkotott mely mégis borzasztóan durva lelki történésekre koncentrál. E különös ellentét kellemes feszültséget teremt a filmben és az emberben is egyaránt. Sokat foglalkozik az ún. „intézményfüggőség” kérdéskörével, melynek brutalitását azt hiszem nem is igazán érthetjük meg. Talán érzelmileg megközelíteni sincs esélyünk.
Egy olyan helyzet, melyben hosszú-hosszú időn keresztül egy bizonyos, változatlan rendhez kellett nagy nehezen hozzászokni, s egyszer csak mindez felborul, mert vissza kell szokni – egy most már teljes mértékben idegen – új, sokkal nagyobb sebességgel változó rendszerre.
Azt hiszem, hogy ezt az emocionális paradoxont az ember képtelen felfogni és nagyon nehezen képes csak kezelni. Ebben az esetben az oly áhított szabadság jelentősége is eltörpül, és ez remek példája, hogyan alakulnak át az értékrendek, hogy mit képes az ember megbecsülni, miképp helyez át, tologat dolgokat ebben az értékrendben.
Ám mégis a legfőbb mondanivaló – talán – a reménybe vetett hit, mely a szabadulás vágyán túlmutat.
Az áhított cél elérésnek vágyára utal, mely lehet akármilyen távoli is, végső soron nem annak elérése a lényeg, hanem az élet maga, hisz a céltalan élet nem is élet.
Egy szerény választás az egész. Választás az élet és a halál között.
Mégis, Morgan Freeman hozza az ellenpéldát – Andy attitűdjének ellentettjét – vagyis a lemondást.

„A remény veszedelmes dolog. A remény megőrjíti az embert. Semmi szükség rá idebenn!”

Darabont filmjének – inkább King írásának szereplői – mind bűnözők, elítéltek, akik valamilyen bűncselekmény elkövetése miatt raboskodnak. De nem ez a lényeg, a helyszín, a szabadság korlátoltságának hangsúlyozása, a behatároltság ábrázolása számít, hiszen Andy-n és Red-en kívül senkiről sem tudni, hogy mit követett el. Sőt, Red-ről is csak annyit tudni, hogy gyilkolt.
De hogy azt miért tette, kit ölt meg és milyen körülmények között arról a csekélynél is kevesebb az információ.
Alapvetően nem a börtön és nem az elítéltek számítanak. Legalábbis nem a szó szoros értelmében.
A lelki folyamatok, a jellemek változásai, a személyiségek árnyalatai teszik érdekessé ezt a filmet.
Amely 1994-ben 7 Oscar jelölést kapott, de a Forrest Gump mellett nem sok babért aratott, talán méltatlanul, hiszen van olyan nagy film, mint az említett.
Annyi biztos, hogy mindenkinek egészségére válna a film megtekintése.