Az 1982-es eredeti film legalább olyan emblematikus darabja a science fiction-horrornak mint az Alien széria. Carpenter a maga idejében nagyon értette a dolgát, mind íróként, mind rendezőként számos olyan alkotást tett le az asztalra, amit még ma is – és a halála után is – emlegetnek.
Elég csak a Halloween-t megemlíteni…
Az adaptált sztorit Eric Heisserer kétes kezébe helyezték, aki olyan „kiváló” mozik forgatókönyveihez csatolható, mint a „parádés” Rémálom az Elm utcában remake, vagy a (Sohasem) Végső állomás 5.
A rendezést arra a Matthijs Van Heijningen Jr.-ra bízták, aki egy videón és egy rövidfilmen kívül semmit sem koordinált még. Talán tapasztalatlanságának is köszönhető, hogy ennyire a jól bevált, ergo unalmas sablonoknál maradtak, kihagyva a rendezői és írói fantáziát az egészből.
Persze feldolgozásról lévén szó, nem azt várja az ember, hogy újraértelmezzék neki a régi és esetleg kedvelt produkciót. Csupán modernizálást, ami tulajdonképpen teljesült is, szóval különösebb ok a panaszra nem is lehet. Az, hogy ez manapság már igen kevés, megint egy más ügy…

A történet is elég egyszerű, igazi hatása a helyszínben állt, mely az elszigeteltség legjobb és legborzongatóbb atmoszféráját képes megteremteni. Ezt kísérelte meg anno a Vakító fehérség is, csekély sikerrel és igazából ez a film sem vitte túlzásba.
A helyszín a rideg és embertelen Déli-sark, pontosabban egy norvég kutató bázis, aminek közelében érdekes leletre bukkannak a jégbe fagyva. Főszereplőnőnk, egy paleontológus (Mary Elizabeth Winstead) odautazik, hogy részt vegyen a vizsgálatokban, abban reménykedve, hogy valami igazán nagy felfedezésben vállalhat szerepet.
Nem is gondolta, hogy milyen hatalmas „dologra” bukkannak…
Hiszen a mirelit lelet egy földönkívüli idegen lény és űrhajóhajója, ami évezredekkel korábban landolt a bolygónkon. A jégkockává lényegült idegent természetesen kiemelik és a kutató bázisra viszik.
És körülbelül innentől kezdődnek a bonyodalmak.
A Dolog elszabadul és nem éppen barátságosak a szándékai, s ha ez nem lenne elég képes bárki alakját felvenni.
Ez – és a helyszín – lenne a paranoid, ijesztő hangulati elem, ami hátborzongatóvá tehetné a filmet. Ám ez nem következik be, vagy legalább is a hatásfok maradt el a várttól.
Persze megkapjuk a kötelező egymásra mutogatást, vagyis a: Ki az idegen?-témakört, ami nem sokban különbözik a „Ki a fertőzött?” –témától, ami más egyéb filmek megszokott közhelyes jelenete.
Vagyis mindenki gyanús, bárki lehet szörnyeteg, aztán persze előállnak a szűrési módszerrel, de addigra a szörnyeteg már javában irtogatja őket. A lény megjelenítése egyébként igen jól sikerült, azon túl, hogy látványos, valóban idegenszerű és még változatos is.
A két főszereplő (Winsted és Edgerton) felveszi a harcot a földönkívüli lénnyel és megfordítják a játszmát. Eddig őket üldözték, most ők üldözik a dögöt.
A végjáték és a befejezés a legnagyobb sablon mind között, a fordulat meglepetés faktora is igen alacsony, a megrögzöttebb filmesek számára nem hordoz újdonságot. Ahogy a mozi sem…
Egynek jó, ha éppen nincs más dolga az embernek.