Talán azzal kezdeném, hogy picit többet vártam a filmtől. Persze egy igaz történet nem lehet mindig meseszerű. Inkább mondanivalójában vártam volna többet.

Mindazonáltal egy Tibettel foglalkozó filmet mindig öröm megnézni, mert még a néző is sokat tanulhat a látottakból. Ha meg Brad Pitt is szerepel benne, akkor annyira rossz nem lehet.

Folytatom...

Egy életutat követhetünk végig a film során. Heinrich Harrer bőrébe bújva mehetünk végig az úton, amely egy ember jellemfejlődését mutatja be.

A történet több részre tagolható. Minden azzal kezdődött, hogy Heinrich Közép-Ázsiába utazott, hogy hegyet másszon. Bemutatják nekünk ezt az arrogáns, önző és végtelenül unszimpatikus figurát, aki nem fogad el tanácsot senkitől és mindig mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja.

Mondhatjuk, hogy a hegymászók rosszkor voltak rossz helyen, mivel India brit gyarmat volt és 1939-ben kitört a háború. Az ott tartózkodó németeket és osztrákokat elfogták és hadifogolytáborba kényszerítették.

Heinrich személyiségét jól példázza, hogy annak ellenére ment el hegyet mászni, hogy felesége várandós volt és éppen akkor szült, amikor barátocskánk a hómezőn lavírozott. A fogolytábor mindent megváltoztatott. Ingrid elhagyta férjét és közölte levelében, hogy a gyereke úgy fogja tudni, hogy az apja odaveszett Ázsiában. Kedves ugye? Ki mint vet, úgy arat.

Heinrich csak magának köszönhette azt, ami vele történt, de utólag talán nem is bánja, hogy így lett, mert jobb emberré vált. De csak később. A táborban szinte megszámlálhatatlanul sokszor igyekezett megszökni, ami nem jött össze sosem.

Sok évvel később a hegymászócsapat tagjaival tartott és sikeresen megszöktek. Az élet úgy hozta, hogy együtt kóborolt az ismeretlenben egy Peter Aufschnaiter nevű hegymászóval, akivel kezdetben nem jöttek ki jól. A férfit egyébként David Thewlis alakítja, akit a legtöbben a Harry Potter sorozatból ismerhetnek. Szóval ez a két ember azért nem értette meg egymást, mert különböző személyiségűek voltak más értékrenddel. Ez sokszor kiütközött, de mindig egymás mellett maradtak. Talán szükségből, talán másért. Ki tudja. Nem számít.

A film következő része a Tibetbe történő megérkezésről és az itt töltött hosszú időről szól. Itt láthatjuk, hogyan válik egy utálatos emberből szerethető. Jellemfejlődésében nagy szerepe volt az ifjú Dalai Lámának, akivel Heinrich jó barátságba került. Ő tanította a fiatal vezetőt arra, hogy mi van a nagyvilágban. Mindemellett hősünk is sokat tanult a helyiektől. Szeretetről, megértésről, türelemről és hasonló csillogó erényekről, amely naggyá teszi az embert.

Az idillnek akkor szakadt vége, amikor a kínai hadsereg megtámadta a békés tibetieket. Mondanom sem kell, hogy a szinte harcképtelen népnek esélye sem volt a hódítókkal szemben és alul maradtak. A harcok során rengetegen meghaltak, több ezer kolostort romboltak le.

Heinrich megtalálta azt az utat, amelyet követni szeretne, ezért elhagyta Tibetet és 1951-ben visszatért Ausztriába. Meglátogatta fiát, aki először nem kért az ismeretlen emberből, de később igazi családdá kovácsolódtak.

Nagyjából ennyi. Volt értelme megnézni ezt az 1997-es alkotást, mert volt mondanivalója, bár én helyenként unalmasnak éreztem.