Kezdése igazán egyszerű, melyben a főszereplőnk Clay Hammond (Dennis Quaid) nagysikerű író éppen felolvasó estet tart legújabb alkotásából. Váltás és a másik főszereplőt látjuk, Rory Jansent, (Bradley Cooper) aki egy fiatal, küszködő író. Keservesen dolgozik a könyvén, de mindenhol elutasításba ütközik. Párjával (Zoe Saldana) Párizsba utaznak nászútra, ahol a nőtől kap egy táskát.
Ez akkor válik fontossá, amikor az elkeseredett férfi kezébe akad a régi táska és abban egy kivételes kéziratot talál. Egy elképesztő, szívfájdító, szép-szomorú történetet, egy fiatal amerikai katonáról, aki megtalálja a szerelmet a francia fővárosban.
A sztori remek és a szerencsétlen ifjú író meginog.
Sajátjaként adja oda a kiadó egyik szerkesztőjének, ahol dolgozik. A kötet napvilágra kerül, beüt a siker, az elismerés. Jansen következő könyve is érkezőben, de a fiatal írót gyötri a lelkiismeret.
Ráadásul megjelenik egy öregember, (Jeremy Irons) aki megosztja vele, hogy a könyv az övé, ő írta.
Ám ahelyett, hogy bármiféle igényt támasztana, vagy elégtételt várna. Egyszerűen csak elmeséli az élete történetét. Azt, amit a könyvben megírt. Kitárul előttünk a fiatal katona keserű múltja a film harmadik vetületeként. Jansent egyébként is megviselte (a film második rétege) a plágiummal járó teher. Kapcsolata megromlik a feleségével, nehezen kezeli a súlyt, ami igyekszik összeroppantani, kételkedik önmagában, a tehetségében.
Bizarr módon az öregember zöttyenti helyre.

„Mindannyian hozunk döntéseket az életben.
A nehéz az, hogy együtt is kell élni velük.”

Ez lenne a mozi esszenciája, illetve, hogy néha a dolgok maguktól is helyrejöhetnek. Ám a hangsúly mégis inkább az idézeten van. Ezzel – és a három történettel – mutat rá, hogy a döntések meghozatala elkerülhetetlen. Egy bizonyos ponton túl már az sem számít, helyes vagy helytelen volt e az a döntés. Egy határon túl a jó és a rossz összemosódik. De bármit is teszünk, annak következményei vannak, és azok elől nem lehet elmenekülni. A felelősség a miénk, mindig.

A három szálból talán Quaid, vagyis a mesélő története az, ami kevésbé nyomatékosított.
Ő felolvassa a kötet két fejezetét, majd egy csinos nővel (Olivia Wilde) flörtölve tölti az időt.
Ám hetyegésük egyik pillanatról a másikra komoly irányt vesz és a férfi magáról kezd beszélni.
A saját döntéseiről, a múltról és a következményekről. Az író, Hammond adja meg a keretet ennek a különös struktúrájú alkotásnak. A szálak folyton váltakoznak, bár végig követhetőek maradnak, nem zavarják össze a nézőt és mivel mindhárom ugyanazon a vezérsínen fut, egymást erősítik.
Amit az egyik nem tud kimondani, azt kimondja a másik. Mégis az érezhető, hogy hiányos a sztori.
Amint már írtam, a szálak kidolgozottsága hagy némi kivetnivalót maga után, pedig a két író-rendező (Brian Klugman/Lee Sternhal – ők követték el a Tron: Legacy-t is…) egy igazán komoly és koncepcióval bíró munkát adtak ki a kezükből. Ha még egy kicsit jobban átgondolták volna, igazán kivételes művel gazdagíthatták volna a mozi történelmet. Vannak hiányosságok, de ezeken túlmenően is azt kell mondani, hogy a Lopott szavak igazán érdemes darab. Nem szabad kihagyni, mert vannak felvetései (pl. a plágium erkölcsi oldala, ami viszont nem lett kidolgozva kellőképpen) amik elgondolkoztatják az embert.
Emellett mind a három sztori bír egy sajátos szépséggel, ami által a nézőt elszomorítja ugyan, de nem magunkba roskadtan kelünk fel a film elől. Hiszen a dolgok néha még maguktól is helyrejöhetnek.
A film üzenete egyértelmű, bár szerkezete nem szokványos, ami talán kicsit megkavarhatja a nézőt, viszont tanulsága miatt és a remek, illetve jó színészi alakítások miatt emlékezetes darab maradhat.