A film alapötlete mindenképp figyelemre méltó:
Minden ugyanolyan, mint a mi kis világunk, csupán annyi a különbség, hogy a hazugság nem is létezik. Minden ember őszinte – elsőre, de jól hangzik – mindig kimondják, amit gondolnak, nincs ködösítés, se féligazságok.
Szerintem még elképzelni is nehéz egy ilyen életet, hiszen már annyira hozzászoktunk a hazugságokhoz, füllentésekhez, csúsztatásokhoz és ferdítésekhez. Ha valakit csak úgy találomra megkérdeznénk, hogy szerinte hazudni szabad-e… nyilván úgy válaszolna, hogy: Nem.
Ám ez a vígjáték a maga ügyetlen módján bemutatja azt is, hogy miért „jó és hasznos” a hazugság intézménye.

„Az igazság fáj. Ezért hazudunk.”

Hogy élhetnénk egy olyan világmindenségben, ahol nem létezik a hazugság? Ez a mozi ebbe a furcsa helyzetbe enged betekintést. Már látatlanban megbizonyosodhatunk róla, hogy nem akármilyen helyzeteket teremthet egy ilyen lehetőség. Ezért, a történet alapja egészen kiváló, nagyok voltak az elvárásaim ezzel a produkcióval kapcsolatban, reméltem, hogy egy igazán jó kis vígjátékot hoztak össze.
Elvégre egy ilyen alapvetéssel minden adott…
Az első jelenetek során megismerhetjük a főszereplőt, Mark Bellisont (Ricky Gervais), aki egy sikertelen író
– egyszerűbben mondva: mindenben sikertelen – éppen egy randevúra készül élete szerelmével (Jennifer Garner). Ebben a pár percben körvonalazódik számunkra, hogy ez a „nincs hazugság”- állapot, milyen személyes interakciókat szül. A beszélgetésük folyamán csak úgy sziporkáznak a poénok, de az is sebesen megviláglik, azzal hogy a hazugság nem létezik az emberek nem (csak) őszinték lettek, hanem bunkók, tapintatlanok, kíméletlenek, udvariatlanok – nem ritkán taj parasztok.

Ez a fajta, túlzó őszinteség- poénkodás eleinte még szórakoztat, aztán gyorsan ráun az ember.
Szegény Mark találkája is rosszul sül el, – őszintén megmondják neki, hogy nem elég jó – a munkájában (egy történelmi filmeket készítő stúdiónak ír) sem mennek jól a dolgai, ki is rúgják a munkatársak gyűlölködő megjegyzéseinek kíséretében, és még az otthonából is ki akarják lakoltatni.
Hősünk élete összeomlóban, amikor a bankban rádöbben, hogy hazudhat is…

A pénztárosnak azt állítja: Több pénz van a számláján, mint amennyi, mire a nő – mivel fel sem merül benne a hazugság lehetősége – jóváírja neki az összeget.
Innentől kezdve nincs megállás és Mark elkezdi kihasználni új találmányának előnyeit.
Rendbe teszi az életét, segít másoknak is, újra elkezd találkozgatni Annával (Garner), visszatér a munkahelyére, sikeres történeteket kezd írni, és az élete végre sínre kerül. Jól megy a sora egészen addig, míg bele nem bonyolódik a hazugságokba és haldokló édesanyjának nem beszél a mennyországról.
Itt bizony kőkeményen kritikus a film, ugyanis ebben a világban nincsenek hazugságok – és vallások sem. Azt hiszem, nem kell részleteznem, mennyire szókimondó ez így önmagában is.
Mark megnyugtató beszéde, amit haldokló anyjához intézett kitudódik, és az emberek elkezdik zaklatni a kérdéseikkel a túlvilágról, a halálról és egyéb kérdésekről. Erre hősünk mesél nekik az Égben Lakó Emberről, vagyis Istenről, végső soron vallást alapítva ezáltal és saját magát egyfajta bizarr Jézussá teszi. Egyre jobban belezavarodik a felhalmozott hazugságokba és megismerkedik találmányának árnyoldalával is. De nem kell aggódni, a szokásos Happy End itt sem marad el…

Nos, igen… a film lényegesen gyengébb, mint azt gondoltam. Gyakorlatilag az eleje jól kezd, majd folyamatosan gyengül a színvonal, mivel végig ugyanazt kapjuk. A már említett túlzó őszinteségből fakadó poénok eleinte még viccesek, de aztán gyorsan megunhatók. Egy-két jó pillanata azért van a filmnek, pl. az Öregek Otthona = Szomorú hely vén hajléktalanoknak és hasonlók, vagy a számos reklám, ami feltűnik az alkotásban. Nekem a reklámok tetszettek a legjobban.
Azonban zavaró, hogy a készítők (Ricky Gervais és Matthew Robinson) összekeverték az őszinteséget a durvasággal. Az, hogy az emberek mindig kimondják, amit gondolnak nem feltétlenül egyenlő az igazmondással. Ez is valószínűleg abból fakad, hogy az emberek hajlamosak bunkóságnak vélni az őszinteséget. Súlyos fogalomzavarral küszködünk e téren is…
Az alkotás vígjáték ugyan, de megmutatkoznak benne komoly kritikus jellemvonások is – lásd a vallás témaköre. Emellett egy érdekes szemléletet feszeget, illetve bemutatja (persze nem túlságosan szájbarágósan), hogy miért van szükség a hazugságra.
Egyszeri megnézésre mindenképpen alkalmas a Lódító hódító, de az is tény, hogy maga a film nem olyan jó, mint ahogy azt az ember gondolná a remek alap story apropóján.
Erősen kezd, majd erősen visszaesik.