Egy nem megszokott „térítsünk el repülőt, csináljunk balhét a repülőn-film”. Szóval sajátságos, ám ettől még nem lesz jó. Mostanság a Tv előtt ülve lehettem tanúja, de valahogy nem…

Lássuk…
A story-val kezdeném...
Van egyszer egy remek Jodie Foster, aki ebben a filmben közel sem olyan remek.
Jodie balesetet szenvedett férjét hozza haza koporsóban egy fullextrás személyszállító repülőgépen. Vele tart kissé befordult kislánya is. Indulás előtt két férfi benézett a gyerek ablakán. Ez később lényeges lesz.
A gépen anya és lánya szunnyadnak egyet és mire anya felébred a gyereknek se híre, se hamva.
Innentől kezdődik a folyamatos rohangálás, ideges gyanúsítgatás, paranoia, miközben a történet (lég) csavarokat vet. Többnyire elég kiszámíthatóakat. A gépen utazó négy csóró arabot is meggyanúsítják a gyerek eltulajdonításával. Majd szépen kiderül, hogy semmi közük hozzá. Nem minden arab terrorista? Mik vannak… Még 911 után sem? A mindenit!
Legalább erre figyelmeztet a film.
A lényeg, hogy kiderül, hogy a kislány nincs rajta az utas listán, aztán az is, hogy halott, vagy mégsem?

Szóval bonyolódik, de kiszámítható módon, a repülőgép tervező mérnök Foster-t beállítják, mint őrültet, aztán konfliktusok a pilótával (Sean Bean), a biztonsági tiszttel (Peter Sarsgaard), végül kiderül, hogy az egész egy szövevényes átverés.
A történet egy átgondolt, ötletes megoldás, csak túlságosan kihangsúlyoztak dolgokat, amik megjósolják a fordulatokat. Elölték az izgalmat. Mondanám, hogy legalább a színészek jók, de baromi átlagosak. Még Foster is, akit én elég sokra tartok. Viszont el kell ismerni, hogy a kameramozgások és bizonyos kameranézetek elnyerték a tetszésem.
Meglehetősen szürke mozi lett a Légcsavar. Egynek elmegy...