Amikor az őrjítően kék szemű Saoirse Ronant megláttam, mint címszereplő, már bíztam benne, hogy ez valami komoly film lesz.
Nem tévedtem, legalább is ebben nem.
A Hanna – Gyilkos természet véresen komoly film és ez egy olyan eset, amikor a magyar piacra szánt alcím, helytálló. Mert ez a film lényege igazából, még ha ezt nem is sikerült olyan áthatóan érzékeltetni.

Zord, hideg tájon járunk, valahol a hóborította finn tundrán. Itt nevelkedett főszereplőnk Hanna (Saoirse Ronan), együtt él egy házikóban apjával (Eric Bana), aki nem szokványos gyermeknevelési elveket vall.
Törékenynek tűnő lányát nomád körülmények között képezte, még pedig tökéletes gyilkossá.
A 16 éves kislány az évek során igazi titkos ügynökké vált. Nyelveket beszél, a saját hajszálával is képes gyilkolni, bármilyen helyzethez képes alkalmazkodni, sosem lehet meglepni, mindenre felkészült, egy szóval mindenhez ért, amihez egy ilyen speciálisan képzett egyénnek kell.
Apja egykor kémelhárító volt és tökéletesen kinevelte kislányát, aki a világtól elzárva mindent könyvekből tanult meg. A világot csak a lapokról és képekről ismerte.
Ám eljön a pillanat, amikor a fióka kirepül a fészekből és Hanna úgy dönt, elhagyja ezt a helyet és felfedezi magának a világot. Olvasgatva mások véleményét, számos helyen azt olvastam, hogy Hanna küldetésre indul, arra képezték ki. Ez nem így van, ezek szerint nem értették meg a történetet – amit egyébként nem is annyira könnyű követni. Apja a túlélésre készítette fel, az elszigetelt életmód a védelmét szolgálta, hiszen a külvilágban akadnak páran, akik a tinilányt akarják.
Ha elmondanám, hogy miért lelőném az egyetlen poént, ami a filmben van.
E külvilági fenyegetést meg is személyesítik, Marissa Weigler (Cate Blanchett) az, aki vadászik a gyerekre már születése óta. Egyértelmű, hogy Hanna nagy fontossággal bír, de nem kell sokat várni és kiderül, hogy főszereplőnk egyáltalán nem közönséges kislány. Mármint azon túl, hogy két ujjal elroppantja az ember nyakát…
A tanultakat ötvözve apja instrukcióival és személyiségébe ivódott adaptálódási képességével körbeutazza a világot – kis túlzással élve.
Miközben céltudatosan halad titokzatos célja felé és jól rosszul kerülgeti Marissát és embereit, kapcsolatokra tesz szert, találkozik egy kedves családdal, barátnőt is szerez, megpróbálják megcsókolni is (:D), tehát rámutatnak arra, hogy hősnőnk azért mégis csak egy kislány, aki minden pillanatban rácsodálkozik a világra, ami minden egyes másodpercben valami újjal és rendkívülivel szolgál. Ekkor mutatkozik meg az apja által belénevelt drill és a gyermeki ártatlanság közötti igen erős ellentét.
Én erre építettem volna a filmet a készítők helyében.

Ezért olyan visszás és heterogén ez az alkotás, nem tiszta mit szerettek volna közölni a történettel.
Nem érződik, hogy min van a hangsúly. Egy kicsit mindenen van, és ezáltal semmin sincs.
Saoirse Ronan jól hozza az egyébként kontrasztos figuráját. Fura egy kicsit a színésznő (lány) törékeny, légies szépsége, a karakter rideg, logikus, szigorú nevelésen alapuló gondolkodása, illetve a viselkedése közti letagadhatatlan differencia.
Összességében elmondható, hogy a Hanna – Gyilkos természet valahogy nem állt össze egységes egésszé. Emellett megjegyzem, talán nem túlzás és nem indokolatlan az ismételt megtekintés, az az érzésem az újranézés kapcsán felmerülhetnek elsőre nem felfedezett értékek, összefüggések, jelentések.
Továbbá kiemelném, hogy annak ellenére, hogy nem igazán érdekfeszítő és izgalmas látnivaló a hangulata képes lehet magával ragadni az embert, amihez döntően hozzájárul az alkotáshoz hasonlóan különleges zenéje, melyért a The Chemical Brotherst lehet hibáztatni, vagy dicsérni. Kétségkívül szokatlan hatást kelt ez az elektronikus zene és maga a film, de valami bizarr módon mégis remekül illenek egymáshoz. Különösen a Container Park szín, illetve az azonos című szám szimbiózisa megkapó.
Ez az alkotás mindenképpen vitára ad okot, nem egyértelmű, magam sem tudok vele zöldágra vergődni.
Azt hiszem egy újranézés után konkrétabb véleményt lehet alkotni róla.