5 Nap Háború (5 Days of War)

Emlékszünk még 2008-ra? Mi is történt abban az évben? Most volt nem rég, sokan viszont már biztos el is felejtették az alig öt napig tartó Grúz-Orosz konfliktust, mely még csak egy lábjegyzet sem lesz a történelemkönyvekben.
Pedig több szempontból is jelentős esemény volt.
Ennek a pár napnak állít emléket ez film.

Valós eseményeken alapuló, történelmi produkció ez, ami – grúz, és persze amerikai – szemszögből mutatja be az orosz agresszorokat, akik rátörtek a szegény kis kaukázusi országra. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, megkapunk mindent, ami ilyenkor kell. Hősöket, áldozatokat, gonosz emberi lényeket, rendíthetetlen politikusokat, nagy messzeségből, aggodalmaskodó öltönyös úriembereket, akik a könnyeiket morzsolgatják, miközben szétcincálják a népet, aminek védelmére felesküdtek.
Van ebben valami, amitől az ember gyomra felfordul, de ebbe ne menjünk bele…

A tárgy úgy is a mozi, mint mindig.
Jobb lesz előre leszögezni, hogy egy történelmi film hitelessége mindig kétes. Semmi sem biztos, csak ha az ember a saját szemével látja, a saját fülével hallja, a saját bőrén érzi, és manapság még az is csalóka lehet. Azonban a haditudósítóknak köszönet jár és az elhunytak emlékének ajánlja az alkotást a készítőgárda. Remélhetően nem mind opportunista férgek voltak, akik ugródeszkának használtak egy fegyveres konfliktust. Akik jobban beleássák magukat a viszály leírásaiba, azok találkozhatnak egy-két ellentmondásos jelentéssel, bizonyos fura eseményekkel, melyek aztán teljesen elbizonytalaníthatják.
Egyedül annyi biztos, hogy semmi sem biztos. Mit tarthatunk megbízhatónak?
Az tuti, hogy a filmet nem, egyáltalán nem hiteles forrás. A grúzokat hősiesnek, rendíthetetlennek állítja be, pedig hát… A készítők, Renny Harlin, – aki ugye finn! – aki rendezett már pár nevesebb-jobb mozit, mint amilyen a Die Hard 2, a Ford Farlaine kalandjai, a Cliffhanger - függő játszma, Háborgó mélység, vagy az Egy gyilkos agya. Szóval direktorként nem nevezhetjük rossznak, és ezzel a mozival is tisztességes munkát végzett. Maga mellé vette a szintén finn Mikko Alanne-t és David Battle-t, mint forgatókönyvírókat és jó kis filmet hoztak össze, de ne higgyünk el mindent, amit benne látunk.
Ne ez alapján mondjunk véleményt!
Ez egy film, nem több, abból is csak a közép kategóriásnál valamivel jobb darab.

A sztori ismert. Az oroszok bevonulnak a grúz területre és megkezdődik a keserves passzív ellenállás a szenvedő fél részéről, míg a mészárlás, a bombázás, a fosztogatás, a kegyetlenkedés a támadók részéről. A teljes konfliktus 5 napot vett igénybe, aminek a kezdetétől nyomon követhetünk egy szerelmét vesztett, amerikai haditudósítót, Thomas Anderst (Rupert Friend) – Igen, ez itt a magándráma!
Ő egy igazi, elhivatott riporter, egy olyan emberséges férfi, akitől egy háború már elvett egy számára fontos személyt, ám ő mégis töretlen erővel igyekszik hiteles képet közvetíteni a villongásról. Operatőrével, Sebastian Ganz-cal (Richard Coyle) járják a grúz falvakat, amit a földig rombolnak az oszétok és az orosz színekben pompázó zsoldos csapatok, miközben a grúz sereg folyamatosan visszavonul és nem ellenáll. Lényegében a szörnyűségek bemutatása zajlik a produkció első felében, a másodikban pedig a felvételek utáni hajsza, mert összetűzésbe kerülnek egy zsoldosbrigáddal, melynek vezetője az örök balkáni gonosz, Rade Serbedzija. Emellett azért még van ideje és energiája segíteni egy helyi lánynak meg találni a családját, akiket elveszített a bombázás során. Az amerikai jellem fényezése ezúttal sem marad el, de persze szőrmentén kritika is éri az amerikai külpolitikát.
Ám éppen csak annyi, hogy „hitelessé” formálják a küszködő zsurnaliszta figuráját.

Több szempontból is elég visszás az alkotás. Egyrészt valamelyest jól mutatja be a felek egymásra mutogatását, a „ki kezdte” játékot, illetve az Egyesült Államok – melynek szerep(nem)vállalását Dean Cain alakította – és az Unió teketóriázását. Azonban oktalanság lenne a produkció szellemiségét komolyan venni.
A grúzok szabadságharcos felfogása, az elnök Saakashvili (Andy Garcia) teátrális kéztördelése, majd a film végi tömegek előtt parádézása, nagyon kellemetlen szájízt hagy maga után.
Ez is csak egy a tipikus heroizáló, idilli mozi közül, mely idealisztikus képet fest néhány órányi borzalomról, amit stílszerűen megint csak a kisemberek szenvedtek meg. Senki más.
Mégis mások verik a mellkasukat pürrhoszi győzelmek okán, olyanok, akik semmit sem tettek.
Ez azért eléggé kimaradt a filmből, szóval annak ellenére, hogy moziként megállja a helyét, elég szórakoztató, jól összerakott darab, ám ez a hamis felhangja megrontja az összképet.
Azért persze nem akarok senkit sem elbátortalanítani, aki megnézné, még ajánlanám is, mert megemlékezik egy olyan háborúról, amire már most alig emlékeznek, pedig alig öt éve zajlott le.
Bár a film miatt sem fognak rá jobban emlékezni…

6

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.

További információ a formázási lehetőségekről