Werner Herzog nem akármilyen fába vágta azt a bizonyos fejszét. Pláne akkor, ha leszögezhetjük, hogy a The Bad Lieutenant: Port of Call – New Orleans nem a 92-es Mocskos zsaru újraindítása, remake-je, folytatása, hanem egy önálló produkció. Azt azonban nem tagadhatjuk le, hogy a 2009-es verzió sok motívumot, esetenként konkrét jelenet is átvett az elődjéből, nem csak a név azonos (ami feltehetőleg marketingfogás). Engem az 1992-es Mocskos zsaru nem túl régi megtekintése vett rá, hogy megnézzem a Cage – Herzog- féle alkotást és a kettőt nem igazán lehet összehasonlítani,  ám egymástól elvonatkoztatni is igen nehéz.

De majd itt részletezem…

Történetünk a Katrina Hurrikán emlékezetes pusztítása után veszi kezdetét, a katasztrófa sújtotta New Orleans-ban, ahol két rendőr és egy cellában rekedt bűnöző trágár társalgását hallgathatjuk végig.
A rab könyörög a két férfinek (Nicholas Cage és Val Kilmer), hogy mentsék ki, mert különben megfullad.
Cage „szíve megesik rajta” és segít neki, ám ezért komoly árat fizet. Ekkor szerzett hátsérülése élete végéig kínozni fogja. Kárpótlásként kitüntetik és a néző hat hónap múltával veheti fel ismét a fonalat, amikor is elkezdődik a tényleges történet. Megismerhetjük a Cage által alakított karaktert, Terence McDonagh hadnagyot, aki hátfájdalmai miatt görnyedt, szánni való és elgyötört tartásban jár-kel, gyógyszer-és kábítószerfüggő, továbbá erkölcsileg nulla – pár megnyilvánulásától eltekintve -, korrupt és tiltott szerencsejátékot is űz, komoly tartozásai vannak. Ebből azt hiszem kellőképpen látható milyen alakkal is szembesül a néző a film során.
Ám, ha azt mondom, hogy ez még mind semmi?
Elvégre az egész mozi esszenciája nem más, mint McDonagh hadnagy erkölcsi (vissza)fejlődése, folyamatos csúszása a lejtőn, attól a ponttól kezdve, hogy megmentette a fuldokló rabot.
Ám e jelenet nem feltétlenül ok, hiszen egyáltalán nem derül ki, hogy a hátsérülés indította el ezt a pokoli lavinát és nem volt már korábban is ilyen romlott a karakter.

Mint azt már említettem az alkotás lényege, Cage szerepe, vagyis a hadnagy középpontba helyezése.
Az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, az ő küzdelmét láthatjuk önmagával és a saját oktalansága miatt teremtődött helyzetekkel.
Megbízzák egy bonyolult ügy megoldásával, melyben jamaicai bevándorlók meggyilkolásáról van szó, ám az eset megfűszereződik némi kábítószerrel és rivalizálással.
A film elejétől kezdve még viszonylag rendben van a szereplő, komoly gond nincs vele, egyelőre ura önmagának. A függőségét is kordában tudja tartani, bűnei sem olyan mértékűek: némi bizonyítéklopás, hamisítás, lefoglalt kábítószercsórás, fiatalok zaklatása az utcán, lényeges aktákat veszejt el, ismerősök rendőrségi ügyeit simítja el, stb.
Ám szépen lassan megcsúszik alatta a talaj és megindul a lejtőn lefelé, átesik a ló túloldalára, mind a kábítószerek terén, mind a bűnök terén.
Elveszíti önkontrollját, rossz döntéseket hoz, melyekkel egyre mélyebbre sodorja magát a mocsokban, fokozatosan veszíti el az összes kapaszkodóját. Svindlijei miatt a Belső Ellenőrzés is rászáll, tartozásai miatt szorongatják, és még a gyilkossági ügy sem halad túl jól, miközben kénytelen kelletlen szövetkezik a helyi drogbáróval (Xzibit), akinek a segítségével még mélyebbre süllyed.
Amikor már úgy látszik, hogy minden összeomlik körülötte, akkor a dolgok pozitív fordulatot vesznek és minden megoldódik, az égvilágon minden.
Kérdem én, hol van ebben a katarzis, a dráma, az elkerülhetetlen bukásból, megváltást kreálunk?
Ez egy elég kellemetlen húzás.
Ez volt az egyik, de nem a legrosszabb dolog, ami nem tetszett ebben a filmben.

El kell ismernem, nehezemre esik elvonatkoztatni Harvey Keitel-től és az első Mocskos Zsarutól, de az is tény, hogy Cage hadnagya távolról sem olyan mocskos, mintha csak egy visszafogott kiscserkész lenne Keitel igazán a velejéig romlott, megveszett, örült alakításához képest. Mi több, már-már ott tartunk, hogy McDonagh csupán a körülmények áldozata, egy szánni való alak, aki a történések ártatlan elszenvedője. Ezt nem igazán veszi be a gyomrom egy ilyen mozival kapcsolatban.
Szerintem jobban ütött volna, ha Cage züllöttebbre veszi a figurát, ha egy igazi rohadékot hozott volna, nem ezt a kis balféket. Ettől függetlenül, Cage végre visszatalált a régi Nicholas Cage-hez, aki olyan filmekben játszott és alakított nagyot, mint az Angyalok Városa, a 8mm, Las Vegas, Végállomás, Ál/arc, stb. Reméljük, hogy a mostanság forgatott popcorn mozik után visszatér az ő igazi énjéhez és megmutatja tehetségét. Mostani alakítását távolról sem nevezném zseniálisnak, egyszerűen jó, hiteles, az utóbbi időben felmutatottakhoz képest nagyságrendekkel jobban játszik.
Ellentétben a többi színésszel a filmben. Eva Mendes, aki a luxusprostituált barátnőt formálja meg, egyszerűen gyenge. Ebből a nőből sosem lesz színésznő.
Val Kilmer túl kevés időt kapott, hogy bármit is hozzátegyen a filmhez, míg Xzibit az csak Xzibit.
Ezen túlmenően Cage mellett, Herzog is jó munkát végzett, hiszen a filmjük egy jó alkotás, amin azért még lett volna mit csiszolni. A filmben felhangzó zenék is igen jól el lettek találva, illenek az eseményekhez, a hangulathoz.
Egyszóval megéri megnézni a New Orleans-i Mocskos zsarut, mert egy jó film, a – számomra – érthetetlenül gyakran mutogatott hüllők, a visszafogottsága, és a kábítószeres hallucinációk ellenére is. Utóbbiak viszonylag ritkák a filmben, de amikor előfordulnak, akkor egy merőben idegen, cinikus, humoros hangulatot csempésznek a filmbe, amiről nem tudnám eldönteni, hogy tetszik- e vagy sem.
Az biztos, hogy nem elég mocskos a film, elég „finom”, de azt is el kell ismerni, hogy egy önálló alkotásról van szó, ami önmagában is megállja a helyét – s ez nagy szó.