Úgy gondoltam, hogyha szerencsém volt a Báthoryval, akkor bepróbálok egy másik európai drámát. Így kötöttem ki a spanyol–máltai koprodukciós alkotásnál, az Agoránál. A történet a IV. századi Alexandriába kalauzol el bennünket, ahol bepillantást nyerhetünk a mindennapi életbe, kultúrába, de megmutatják nekünk az akkori világ árnyoldalát is. A probléma csak az, hogy a film túlságosan közepesre sikerült, nem tudta átadni a nézőnek azt a mondanivalót, amit eredetileg hordozására szántak.

A cikk ide kattintva spoileres tartalommal folytatódik...

Reménykedtem benne, hogy Rachel Weisz főszerepeltetése egyfajta garancia arra, hogy igényes, látványos és magával ragadó történelmi dráma nézői lehetünk. Az igényességre nincs is panasz, ahogyan a látványra sem. Mint sok hasonló alkotásnál, a bajok a történet megkomponálásánál kezdődnek. Egyszerűen semmi élvezeti értéke nincs a filmnek. Rendkívül unalmas jelenetekkel van teletűzdelve, amit még tetéz, hogy Weisz kisasszony játékával sem vagyok kibékülve.

Nem mondom, érdekesen fest mindenféle smink nélkül, amely nem is rossz ötlet, hiszen mégis egy régmúltban játszódó alkotás részesei vagyunk. Még a szerep jól is állt volna hősnőnknek, de valahogy nem éreztem a szokásos tüzet és féktelen szenvedélyt játékában. Hangsúlyozom, hogy nem kifejezetten rossz, amit kaptam tőle, pusztán nem tudta hozzátenni azt a pluszt, amely valamivel emelte volna a film összképét.

Na, de ne varrjuk főszereplőnk nyakába eme alkotás gyengélkedését, hiszen férfi hősünk, Davus (Max Minghella) játéka még ennél is pocsékabb volt. Komolyan mondom, a férfi semmi mást nem csinált, csak pszichopata arckifejezéssel téblábolt fel-alá, kardját szorongatva. Akármit is akart ezzel kifejezni és továbbítani felénk, nekem nem jött le semmi.

De mint mondottam volt, az alapvető gyengeséget a történet szolgáltatta, amelyen majdnem többször is álomba szenderültem. Unalmas volt, kevés és voltaképpen teljesen érdektelen. Volt néhány izgalmasabbnak szánt harcjelenet, de ezek sem ejtettek ámulatba. Tény, hogy nem is ez a mozgatórugója a filmnek, de hogy valójában mi, azt nem nagyon tudnám elmesélni.

Egy-két szó a történetről. Alexandria, időszámításunk szerint IV. század. A városban puskaporos hangulat uralkodik, hiszen egy helyen élnek a pogányok, a keresztények és a zsidók. Várható, hogy ez az állapot hosszú távon tűrhetetlen. Megismerjük főszereplőnket, Hypatia-t (Rachel Weisz), aki egy csillagász. A bolygók pályáit tanulmányozza, elméleteket gyártva a végtelen kozmoszról. A vallásháború kitörésével eluralkodik Alexandriában a terror. A keresztények nyernek, akik nem kímélnek senkit és semmit. Az akkori világ leghatalmasabb könyvtárát szinte teljesen szétzúzzák. A béke lassacskán kezd helyreállni, a pogány hitet betiltják, a követőket nem kímélik.

A sztori végét nem szeretném elárulni, aki kíváncsi rá, majd megtekinti.

Összességében egy sekélyes, lapos és végtelenül unalmas történelmi dráma lett az Agora. A kevés történést még a neves főszereplők sem tudják játékukkal szintre hozni, ezért a film nem képes mélyebb érzéseket kiváltani és az üzenete sem jut el hozzánk. Kár érte.