Az állatokról szóló filmek könnyedén tudnak telitalálatot elérni a nézőknél, de ilyenek a sportfilmek is, hiszen mindkét típus hősies dolgokról szól, amiben az elesettek győzedelmeskednek, bármilyen akadály is kerüljön eléjük, azt legyőzik, a jó győz, a rossz veszít, vagyis modern tündérmesék, amik megmelengetik a szívet. Katartikus küzdelmek, melyek csupán azért bírnak drámai fordulatokkal és szomorú részletekkel, hogy aztán mindezt a sok szomorúságot agyonüssék egy Happy End-del.
Ebből kifolyólag ezek a filmek borzasztóan kiszámíthatóak.

A Nagy Spielberg is ezt a jól bevált sablont alkalmazta, és az egésszel csak annyi a baj, hogy akár a slasher műfajnak, ennek is leáldozóban van a napocskája.
Története szerint olyan ez, mint az Úton hazafelé, amiben két elkeveredett kutya és egy macska indult el egy hosszú és kalandos utazásra, hogy ismét megtalálhassák szeretett gazdájukat.
Mindez annyiban más, hogy most egy lóról van szó, aki egy Világháborúból is képes visszatalálni szerető gazdijához.
A történet egy regény adaptálása, amit Michael Morpurgo írt. Ez a mese egy csődör születésével veszi kezdetét, akit Joey-nak keresztelnek.
Lényegében a film főszereplője maga a paripa, a teljesítményére nem is lehet panasz, remekül hozza a figuráját. A többi színész javarészt ismeretlenebb név, a ló gazdáját Jeremy Irvine alakította, aki egy fiatal, tapasztalatlan színészpalánta, akinek ez volt az első mozija. Rajta kívül csak a nagypályás filmnézők ismerhetnek fel egyeseket. Többek között Peter Mullent, a kétszeres Oscar jelölt Emily Watsont, David Thewlist, aki Lupint játszotta a Harry Potterben, Benedict Cumberbatch, Tobby Kebbel, vagy éppen Tom Hiddlestont, aki viszont a Thor és a Bosszúállók főgonosza volt.
Szóval vannak itt nevek, csak nem túl ismertek.

Albert (Irvine) neveli fel Joey-t, ez idő alatt nagyon összebarátkoznak, de amikor a földműveléssel foglalkozó család sora rosszra fordul, Albert elhatározza, hogy befogja – az egyébként versenyló – Joey-t szántani. Csak azért említem meg ezt a részletet, mert ez egy tipikus „feelgood” eseménysor.
A fiú  eleve lehetetlennek ítélt feladatba kezd, úgy hogy képtelen azt kivitelezni. Mindezt számtalan ember nézi végig, akik csak a fiú bukását akarják látni, esik az eső stb. De persze a főhős párosunk sikerrel jár!
Mindehhez sáros, fáradt, kimerült ábrázat, éljenző tömeg, fancsali képű rosszakarók és katartikus zene dukál. Nagyon olcsó húzás, de ezek a filmek ilyenek. Avagy, győzedelmeskedik az igazság!
De kitör az I. Világháború és elvisznek minden lovat, így Joey is Európába kerül, ahol számtalan kalandban lesz része. Először egy tiszt hátasa lesz, majd a németekhez kerül, ezt követően egy árva kislányhoz, majd onnan is tovább áll és keresztülfut a háborún, hogy megtalálja az ifjú Albertet, aki időközben szintén bevonult.
Rengeteg minden történik vele, amiknek nagy része amolyan „szívlágyító” és melengető típus, mint például a ló miatti parancsmegtagadás, vagy amikor beakadt a szögesdrótba a csatatér közepén és vergődésével közel hozza egymáshoz az ellenfeleket, akik közös erővel segítenek kiszabadulni Joey-nak. Aztán persze, ahogy annak lennie kell, a ló visszatalál a gazdájához.
Mindenki boldog, a háborúnak is vége, hazatérnek békességben.
Mindezt csak azért írom le, mert teljesen egyértelmű a film elejétől kezdve, hogy mi lesz a vége.

Ezek a produkciók arra az általános igényünkre épülnek, hogy szeretjük, ha a dolgok jól alakulnak, ha a rossz elnyeri a büntetését, és a jó megkapja a jogos jutalmat. Vagyis:
Ez minden sablonok sablonja, ami azért még elég kedvelt – bár már megkopott a fénye.
Mai napig (és valószínűleg még jó darabig) szeretjük az ilyen alkotásokat, mert valamiféle megnyugvást hoznak, hogy az igazság mindig kiderül, a jó győz, a gonosz veszít. Szeretjük a meséket.
Ennek tökéletes mintapéldánya ez a mozi, minden meg van benne, ami ezekhez kell. Spielberg ennek nagy mestere azt el kell ismerni. Az egésszel egyedül annyi baj van, hogy az az apró szikra hiányzik belőle, amitől igazán egyedülálló és emlékezetes lehetne (mint amilyen egy Forrest Gump mondjuk).
Ez egy barátság története, a bátorság és a szeretet próbája, amiben ember és állat egyenrangú félként vesz részt. Egy háborús tündérmese, aminek középpontjában azért mégis csak a ló áll, ő köti össze az embereket, ő áll a sorsok metszéspontjában.
Nem mondom, hogy a Hadak útján rossz film, mert nem az. Unalmasnak unalmas már az ilyen többször látott sablonmódszer szerint készült filmet nézni, de azt akkor is el kell ismerni, hogy igényes munkáról van szó, ami nem érdemtelenül volt az Oscar jelöltek közt. Valószínűleg csak a sokat látott mozi nézőknek tűnhetnek fel az azonos és ismétlődő elemek, amik ezeket a filmeket alkotják.
Ezeken túl pedig minden más csak körítés, ami eredetiség nélkül már nem is érdekes.