Akkor mégis mi a bánatnak néztem meg?

Egyrészt, mert így legalább kibírom rakni duplába a másik fossal, a szintén folytatás A Szellemlovas: A bosszú erejével. Végül nem duplába tettem ki, de ez nem is lényeges...
Továbbá ilyen filmek esetében szinte – bár távol áll tőlem az ilyesmi – kötelességemnek érzem, hogy megóvjam embertársaimat az ilyen filmektől.
Persze tudom én, hogy ízlések és pofonok…
de ekkora pofon?

Azzal kapjuk fel a történet fonalát, hogy Sam Worthington, alias Perzeusz eltemeti Gemma Artertont, az előző epizódbéli szerelmét, aki egy gyermeket szült neki, Hélioszt. A görög nevekkel való kavarást már most elkezdik…
Emberként élnek együtt egy kis part menti faluban, ahol halászatból tengődnek és nyilvánvaló, hogy fodrász egy sem tartózkodik a településen. Csendes kis életüket felzavarja, hogy a Tartarosz elszabadul és minden istenek atyja, Kronosz béklyói is gyengülnek, sőt a rém gonosz Hádész, és a háború istene, Árész is az ő oldalára áll. Zeusz fogságba kerül és haldoklik, (!) míg Poszeidón már a produkció legelején meghal (!!). Ő hörgi el utolsó leheletével a teendőket:
Le kell menni az Alvilágba, de előtte el kell menni az Elbukotthoz. Csak hogy azért ne legyen ennyire egyszerű. Egyébként ez az istenek haldokolnak, meghalnak hülyeség már a Halhatatlanokban is megvolt. Ott sem értettem, hiszen az istenek elemi jellemzője az, hogy nem halhatnak meg, de ez ugye Hollywood…

Menet közben felveszik az apja ellen lázadó Poszeidón-fi félistent, Agenort, (Toby Kebbel) aki egyébként a „kötelező mókamiki” a moziban.
De ha már sablonok, akkor végre valahára közelítünk az eredeti mitológiához, hiszen beköszön a sztoriba Androméda (Rosamund Pike). Személyében a teljesen kidolgozatlan, de muszáj-kategóriás szerelmi szál egyik végét köszönthetjük.
A másik vége, természetesen Perzeusz, aki elhantolt nejét siratja, miközben egyáltalán nem akarja a nyakába venni – megint – egész Hellász és az istenek minden nyűgét. De persze megteszi..
A nagy utazás során összefutnak Héphaisztosszal is, aki beengedi őket a Tartaroszba vezető labirintusba is, amiben ott flangál a Minotaurusz (itt is van némi kavar).
Akad itt még Küklopsz is, de most legalább Dzsinnek nincsenek…
Ja, és majd elfelejtettem! Mindaz nem elég, hogy átverekedjék magukat ennyi veszélyen, még az istenek fegyvereit is össze kell szedniük és összeállítani belőlük a Trium-csillagszórót, mert csak az képes végezni Kronosszal. Aztán persze van apa-fia dráma – Perszeusz és Zeusz (Liam Neeson) közt.
Vagy testvér-testvér dráma Zeusz és Hádész közt, utóbbit ismét Ralph Fiennes alakította.
Nagy-nagy epikus csatával zárul a mozi, amire egyébként egy deka nem sok, annyi isten sem maradt, a befejezés a jól megszokott gusztustalan sablonnal zárul.
Fél Hellász romokban, mindenki meghalt, akinek kellett, mindenki kibékült testvérrel, apával, akinek kellett, mindenki szerelembe esik, akinek kell, egyedül a néző nem azt kapja, ami neki kell. Illetve, ha elég neki a látvány, – amire megint nem lehet panasz – az ostoba, bután összekapart történet, a hülyeség halmaz, akkor ez a film mindezt nyújtani tudja, még pedig magas „színvonalon”. Abban azért megegyezhetünk, hogy túl magas volumenrőll itt nem lehet szó, az egész egy felháborító ostobaság, közhelyes hülyeségek egymásra hányása, egy divatos és unalmas, ötlettelen panelekből összetákolt szar. Ki is mondom, mert ez e a film valóban szar, egyszerűen kritikán aluli az egész produkció, ismételten kicsalták az emberek pénzét és cserébe semmit sem adtak.
És elismerem, hogy egy drága amerikai produkcióról van szó, ami nem akármi, szóval nem egy B-kategória. Ám mégis indokoltnak érzem a ’szar film’ címkét, mivel ez a mozi minden tekintetben kiérdemli.