Én még sosem láttam Wes Anderson filmet, de annyira fényezték egyéni, rendezői látásmódját, hogy úgy döntöttem, megnézem a tavalyi évben készül moziját, pedig fura előzetese ellenére, nem keltette fel az érdeklődésemet.
Mondanám, hogy ez egy gyerekszerelem krónikája, de ez nem teljesen lenne igaz. Ennél valamivel többről van szó.

Martin Booth regényéből az az Anton Corbijn forgatott furcsa hangulatú filmet, aki eleddig főként videó klippekkel vétette észre magát. A filmvilágban nem igen forgolódott, e mozi előtt csupán egyetlen alkotással büszkélkedhetett és az is inkább egy zenei világhoz kapcsolódó, életrajzi munka volt.
Ez valamelyest érződik is ezen a filmen, pontosabban az érződik rajta, hogy nem érződik rajta semmi.
Olyan mint a víz: Színtelen, szagtalan, íztelen.

Hát, ez a film, emberek! Nem tudom, hányadán állok vele, mert vannak részletek, amik egy jó film jellemzői, de valahogy az egész mégsem állt össze.
Joe Carnahan rendezői alapkoncepciója jó kiindulópont volt, de aztán elaprózódott a film. Aki valami intenzív túlélődrámát vár, akciókkal megspékelve, hogy napjaink egyik legjobb akciósztárja, Liam Neeson halomra öli a farkasokat, azt ki kell ábrándítsam.
Ez a film, bár a túlélésről szól, egyáltalán nem az a pergően izgalmas darab.

A válogatós Cannes-i népek ezzel a filmmel kapcsolatban mondták azt tavaly, hogy rendezője Nicolas Winding Refn a legjobb.
A Legjobb rendező díjával kitüntetett Refn valóban maradandót alkotott.
Én egy kicsit félve ültem le megnézni: Egyrészt a nagy hype miatt, másrészt meg a dán rendező korábbi munkája miatt, ami a Valhalla Rising névre hallgat.
De az előzetes igen is nagyon érdekfeszítő lett és egy különös történettel kecsegtetett; sőt Ryan Gosling miatt már ott tartunk, hogy kötelező a megtekintés. És bár a film maga egészen különleges, mondhatni lassú, stílusát tekintve furcsa, mégis páratlan élményt nyújt. Egy igazán remek film, ami érthetetlen módon csupán a Legjobb hangvágásért indult harcba az Oscar-gálán.