Mivel nem ismerem Anderson eddigi munkásságát, így nincs is mihez hasonlítanom a Holdfény királyságot.
Az viszont biztos, hogy az egyedi látásmódot dicsőítőknek igaza van. Anderson valóban sajátos hangon bírja szólásra szereplőit és még az ábrázolásban is van valami csak rá jellemző, amit eddig mástól még nem láttam.
Azt nem mondanám, hogy ez a stílus maradéktalanul elnyerte a tetszésem, mert ez sem lenne igaz. A rendező úr valami szokatlant és újszerűt mutatott ugyan, – amiért becsülöm – de ezért nem kezdem el összevadászni az eddig alkotásait, hogy máris megnézzem.

Ami az emberek figyelmét elsősorban felkelthette, a nagyszerű nevek, akik az alkotás fémjelzik.
Bruce Willis, Frances McDormand, Bill Murray, Edward Norton, Tilda Swindon, Harvey Keitel.
A produkció igazi ereje pedig éppen ebben van. A színészek nagyon tudtak azonosulni a figuráikkal és egytől egyig remek teljesítményt nyújtanak. Mégsem a sztárok körül forog a mozi.
Ők csak illusztris körítés, segítség a két első filmes főszereplőnek, akik még gyerekek.

Anderson egyébként is nagy hangsúlyt fektetett a gyerekszereplőkre, akikből nem kevés látható a film során. A két főszereplőt is jól válogatták össze, Jared Gilman és Kara Hayward remekül működik együtt és elejétől a végéig hitelesen mutatják be a kettejük között szövődő romantikus szálakat.
Bár kettejük figurájában észrevehető némi merevség, amitől az egész különös színezetet kap, de ez magára az alkotásra is jellemző. Kettejük kapcsolata szokatlan, szerelem első látásra, de az egész távolságtartással kezelt. A gyerekek ebben az érzelemben sincsenek otthon, zavartságuk teljesen érthető és bohókás, nélkülözi a felnőttek megjátszott megfelelni akarását és álságos viselkedését, hogy jobb színben tűntessék fel magukat, mint amilyenek.
Őszinte alkotásról van szó.

Sam (Gilman) és Suzy (Hayward) első látásra egymásba szeretnek – mely jelenetsor egyébként bájos, humoros és a már tárgyalt merevség miatt, elég furcsa.
A fiú és a lány mindent gondosan eltervez és három nappal egy hatalmas vihar érkezése előtt, megszöknek. A lány otthonról, ahol idegennek érzi magát, és szülei (McDormand-Murray) is rossz gyerekként kezelik, a fiú pedig a kis szigeten működő cserkésztáborból, ahová nemszeretem nevelőszülei küldték.
Együtt meglépnek, és nagy kalandba kezdnek, hogy megszabaduljanak a gyűlölt világtól és megalapozhassák a saját világukat. A Holdfény Királyságot.

Rövid utazásuk során tapogatózón ismerkednek, kerülgetik az érzelmeiket, de a maguk esetlen módján nyilvánvalóvá teszik, hogy szeretik egymást.
Eltűnésük azonban nem marad észrevétlen.
A cserkészet, élükön Ward rajparancsnokkal (Norton) a srácok felkutatásába kezd, de a helyi rendőr, Sharp kapitány (Willis) is mozgósítja magát.
A keresés eredményre vezet ugyan, de a gyerekek ismét elszöknek a számukra kijelölt sors elől. A fiút, árva lévén, a Gyermekvédelem „melengető” karjai várják, akit a filmben Swindon reprezentál. A lány visszakerül a szüleihez, akik éppen a válást fontolgatják.
Mindkét gyermek megkapta a magáét az élettől, mindkettőnek meg vannak a maga gondjai, egyiküket sem kedvelik a társaik – persze ennek oka csak a meg nem értés – és egyedül egymásban találnak megnyugvást és a közösen táplált fantáziájukban, hogy ők ketten, mindenkitől független birodalmat teremtenek, ami csak az övék lesz.
Rajtuk kívül azonban a többi szereplő élete is tárgyalásra kerül, hosszabb – rövidebb ideig, de ezek szorosan kapcsolódnak a történethez és remekül simulnak bele az összképbe, még akkor is, ha egyébként a főszáltól teljesen függetlenek.

Aki megnézi a filmet, az rögtön látja, hogy ez nem egyszerűen gyerekszerelemről szól, hanem a kiút kereséséről is egy olyan világból, amit nem értünk és nem szeretünk. A gyerekek nem tudnak eligazodni az életben, nem terelgetik őket, csak annyit tanítanak meg nekik, ami a tananyag a suliban, vagy hogy hogyan kell csomó fajtákat kötni. Az életben azonban senki nem segít nekik elnavigálni. Ezért fogják magukat és elszöknek a valóságtól, hogy egy saját valóságot teremtsenek, melynek szabályait ők szabják meg.
Anderson egy nagyon érdekes mozit készített, aminek magával ragadó a hangulata, a színészek remekelnek, a képi világa csodálatos, szép színes és még a történet sem érdektelen.
Egyáltalán nem unalmas, mi több kalandos, a gyermekkori olvasmányokat idézi, mint amilyen az Emil és a detektívek volt, vagy a Két Lotti. Remekül ötvöződnek a drámai elemek, a humorral és egységes egészként állnak össze. Nem lóg ki semmi a produkcióból, egész egyszerűen homogén egységet alkot.
Sok minden megfér benne és ezek jól megférnek egymás mellett. Nem okoz csömört és érződik, hogy erre nem sajnálták az időt, az elejétől a végéig átgondolták. A Holdfény királyság egy igényes, munkás darab, amit érdemes megnézni. Nagyon hangulatos, igazán érdekes és különös hangvételű mozi, aminek meg kell adni az esélyt, de ha nem igazán fekszik számunkra ez a stílus, - mint ahogy nekem sem – akkor ez nem az a film lesz, amit többször is előveszünk majd.
A fene tudja, csak az biztos, hogy nem egy könnyen felejthető alkotás.