Egy nyugdíjas ex-betörő ajándékba kap egy gondviselő robotot, mellyel különös kapcsolatot alakít ki. Ennyi lenne a lényeg, és akkor nem teljesen fedném az igazat. Ám én erre figyeltem fel.
Nem kevés ez sem, de ennél azért tartalmasabb a mozi, már ami a drámai vonalat illeti, azonban a kidolgozottságán lehetett volna még dolgozni, mert az embernek olyan érzése van, hogy ez a másfél óra nem lett tisztességesen kitöltve.

A filmet jegyző dán rendező (Lars von Trier) munkásságát elnézve valami körvonalazódhat az egyszeri nézőben, hogy mégis mire számíthat az Antikrisztus megtekintésével. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott, azoknak meg pláne nem, akik ezüst tálcán szeretik megkapni egy alkotás mondanivalóját. Műfajilag leginkább a drámához lehet hasonlítani, de inkább művészfilmnek mondanám. Az biztos, hogy a főszereplők kitettek magukért, hogy átadják a film rendkívül sötét tónusú mondanivalóját, amely az emberrel, mint elkorcsosult lénnyel foglalkozik (vagy nem). A cím csalóka, az ördög gyermekét még véletlenül se keressük a történetben.

A tavalyi Oscar-gála egyik versenyfilmjével jelentkezem, mely hat jelöléssel büszkélkedhetett, bár egyetlen szobrot sem nyert el. Nagyon fel volt kapva ez a Steven Spielberg rendezés, de a mozikban mégsem teljesített valami szépen.
A direktorguru mostanában inkább producerként tevékenykedik több-kevesebb sikerrel. Ezt a filmet is három év szünet után dirigálta le – de persze tavaly még volt egy animációs próbálkozása is, a Tintin. Ez is amolyan régimódi, jobb szó híján, „feelgood”-movie, amilyeneket egy időben, nem is oly rég, előszeretettel gyártottak. Kis kajánsággal egy Lassie hazatér, csak lóval.

Nagyon érdekes angol mini sorozatra bukkantam 2012-ben, ez volt a három részes Fekete tükör, ami tudományos fantasztikus történeteket dolgozott fel. Mindegyik történet más és más volt, de egyetlen lényeges motívumban megegyeztek, mely mindhárom sztori mottójául szolgál.
Ez pedig a megaláztatás.