Vannak olyan témájú filmek, amelyek már önmagukban érdekesek lehetnek. A továbbiakban az élményindex alakulása leginkább már a rendező, a szereplők, valamint a stáb munkájától függ. A mostani alkalommal terítékre került Napos oldal című film, valamelyest hasonlít az egyik örökzöld, a Száll a kakukk fészkére, illetve a Step up című film alaptörténetére, de mégsem a pszichiátrián játszódnak az események.  Bradly Cooper, és Robert de Niro, korábban már szerepeltek együtt a Csúcshatás című filmben, így ebben a produkcióban az apa fia viszony már oldottabban is képes megjelenni, egymáshoz szokott a két színész. Az ifjabb és idősebb Pat Solitano-t alakító páros kiváló színészi képességeiknek köszönhetően, a legtöbb jelenet természetesre sikeredett, a publikum nem igazán vehet észre rajta túlzott játékosságot, a veszekedések, családi és baráti párbeszédek hitelesebb életkörülményeket mutatnak be. A fiatal Pat (Bradly Cooper) 8 hónapot töltött a Baltimore-i pszichiátrián, mivel korábban a felesége megcsalta őt, és ennek tükrében idősebb tanár szeretőjét agyba-főbe verte. Egy bírósági végzés következtében úgy dönt a család, hogy kihozzák fiukat az elmegyógyintézetből, és további pszichiáteri kezelés mellett otthon vigyáznak rá.

Nem vitás, a Bradly Cooper által alakított karakter kissé labilis elmeállapotú, és így kell boldogulnia, valamint megújítania zátonyra futott kapcsolatát feleségével, Nikki-vel. Csakhogy a házasság megmentése rossz ötlet, de nyilván az ifjú Pat is tudta ezt, és a lelke mélyén is érezte. Amúgy nem véletlen, hogy Bradly Coopert Oscar-díjra is jelölték kiváló színészi teljesítménye miatt, mivel bizonyára új feladattal is bírkózott meg, nehéz eljátszani egy zavart elmeállapottal megáldott karaktert úgy, hogy hiteles legyen a történet. A színész társa, a filmben ugyancsak lelki egyensúlyát elvesztő Tiffany lesz a megoldás a gyógyulásra, gyakorlatilag a mentálisan bajbajutott páros egymást gyógyítja meg. A kissé beszámíthatatlan, férjét elvesztő szeretnivaló női karakter megformálója, a fiatal Jennifer Lawrence megérdemelten nyerte el az idei, 2013-as Oscar-díjat, hiszen kiválóan alakítja lelkileg összetört szerepét. Nem kétséges, a produkció tele van jobbnál jobb színészekkel, Robert de Niro, Jacki Weaver, valamint Chris Tucker emelik a szintet.

A stáb, valamint a színészi gárda munkája fergeteges, de számomra mégsem volt átütő erejű az egész alkotás. Több fordulatot vártam a történetben, sajnos többször mélyponton volt, kissé unalmassá vált az eseménysorozat, néha úgy érzetem, hogy se előre, se hátra. A film közepénél arra is gondoltam, hogy ez a titokzatos Nikki, Pat egykori felesége, egy kitalált személy, vagy tán már halott karakter is lehetne, de ilyen ötlet sem merült fel, nem váltotta izgalmassá. Az is lehet, hogy csak túl sokat vártam egy sokkal egyszerűbb sztoritól. A film elvileg vígjáték. Nos, ami a főszereplők tébolyult viselkedését illeti, a humoros oldalát sikerült megragadni, és ennyit is lehetett kihozni belőle, ez volt a maximum. Ugyanakkor úgy gondolom, még mindig magasabb volt a drámai töltöttsége a filmnek, mint esetleg a poénos oldala. Valahol eltévedett a műfaj eredete félúton. Ugyanakkor tetszett pár furmányos, és elmosolyogtató ötlet, mint például mikor Pat kukászsákba öltözve futott Philadelphia utcáin, vagy éjjelente kiborulva beszélt szüleinek egy regény borzalmas végkimeneteléről. Továbbá megfelelőnek tartottam a Philadelphia Eagles amerikai focicsapat, és Tiffany között létrehozott komolytalan, mégis szeretni való összefüggést, ami a történet extra kellékeként jól mutatkozot t meg.

A film rendezője, és forgatókönyvírója, David O. Russel egy igényesen összerakott produkciót alkotott. Ugyanakkor, ahogyan az előbb is megemlítettem, a Matthew Quick által írt, feldolgozott regény, az alaptörténet, számomra kissé már unalmas, vagy talán már túlságosan megszokottá vált.