2011. Nicolas Cage. Borzalmas filmek éve. Hollywood gyászba borul…
Én legalább is biztos. Ez az év az, amiben az egykori kiválóság, Nicolas Cage előkészítette a karrierjének lemészárlását. A B-kategóriás színésszé váló férfi összeállt a szintén kicsit lecsúszott Joel Schumacherrel ehhez a filmhez.
Ám a bukás előszelét mégis a rendre iszonyatos Cam Gigandet jelenti.
Nem csoda, hogy a produkció anyagi bukás volt és mindössze 10 napig vetítették.
Ám legjobban mégis Nicole Kidmant sajnálom…

Könyvadaptáció, életrajzi alapok. Már megint.
Legyinthetnék, és jogosan tennénk, de azért Nick Flynn önéletrajzi ihletésű könyve alapján készült alkotásában van valami.
Valami, amitől még nem nevezném kiemelkedőnek, vagy remekműnek, de azt nyugodtan ki tudnám mondani, hogy igazán jó.
Az eddig szinte kizárólag csak vígjátékokat rendező Paul Weitz felkarolta ezt a hétköznapi és már-már sablonos emberi drámát, majd egy elég emlékezetest mozit hozott össze.

Túlzás lenne azt állítani, hogy érdekelt a film. Sosem rajongtam nagyon az életrajzi alkotásokért, mert nem tudhatom mi igaz belőle és mi az, amit az írók átírtak, hogy a filmet eladhassák. Az ok, amiért mégis a megtekintése mellett döntöttem a két Oscar, amit kapott, illetve Margaret Thatcher érdekes és vitaindító személyisége.
Az Egyesült Királyság – azóta is – egyetlen női miniszterelnökének története nem egy tipikus életrajzi alkotás. Nem is sikerült igazán jól.

Azt nem mondhatnám, hogy különösebben kíváncsi voltam erre az alkotásra.
Ellenben nem bántam meg a megtekintést, hiszen ez is egy Oscar-jelölt alkotás, ami ugyan nem kapott egy szobrot sem, mégis érdemes megnézni.
Nem csak a Monroe rajongóknak.
A Colin Clark naplója alapján forgatott mozi - egy hetes intervallumról lévén szó - nem igen lehet több, mint egy pillanatnyi betekintés a színésznő lelkivilágába. De betekintésnek jó!