Az eddig ismeretlen Michel Hazanavicius berobbant a filmvilágba – ha csak rövid időre is – hiszen elképesztően merészet húzott. Olyan lapot játszott ki, amire az utóbbi évek filmes partijában nem nagyon, vagy egyáltalán nem volt példa. Fekete-fehér némafilmet forgatott.

A mai látványorientált, színes, szemkápráztató filmek korában egy ilyen alkotás elkészítése, majd a publikumra eresztése nagyon nagy merészség. Erre nincsen igény, hiszen ha lenne, akkor az ilyen produkciókat gyártanák szalagon, ezekkel lenne tele minden mozi programfüzete.
A filmművészet maga mögött hagyta már ezt a kort.
Ez tény, pontosan ezért volt üdítő élmény a látvány, amivel a néző szembesült. Ezt a szakma is megbecsülte, hiszen az öt Oscar is ezt bizonyítja. Köztük a Legjobb filmnek, a Legjobb férfi főszereplőnek és a Legjobb rendezésért járó díjakkal.

Már a főcím során utazhatunk az időben ebbe a páratlanul érdekes és jellegzetes filmes korszakba. A történet igazából egy romantikus szerelemről mesél, amivel már számtalanszor találkoztunk – e téren nem is érdemes újdonságot várni. Amitől más és izgalmas lesz, a mozi az magában a némafilmek korában rejlik. Hiszen egyetlen szó sem hangzik el benne, felirat is kevés van, de az is fekete háttér előtt, abban az olyan ismert, specifikus, cizellált keretben.
Az érzelmek kifejezését a színészekre és a zenére bízták, ami remekül sikerült.
A zene remekül illeszkedik a film stílusához és az időszakhoz, amiben a sztori játszódik.

Főszerepben az Oscar-díjas francia színész Jean Dujardin, aki egy igazi némafilmes sztárt alakít. Minden filmje siker, az emberek rajonganak érte és ő határtalanul élvezi ezt a dicsfényt. Az útjába sodródik egy csinos rajongója, őt az Oscárra jelölt Bérénice Bejo játssza. Kettejük között hamar szárba szökken a szerelem, de kapcsolatuk számos hányattatást kell kibírjon.
Dujardin karaktere, George Valentin, házas ember, híresség, míg Peppy Miller (Bejo) csupán egy közönséges földi halandó. Ez azonban változni kezd, hiszen a filmművészet fejlődése miatt, Valentin egyik pillanatról a másikra elfelejtődik.
A hangos filmek megérkezésével és növekvő népszerűségükkel a színészlegenda nem tud mit kezdeni. Traumaként éli meg, hogy mellőzni kezdik és képtelen érvényesülni az új, immár beszéddel is operáló alkotásokban. Eljárt felette az idő, de ő tovább küszködik, de rendre elbukik.
Az emberek már nem kíváncsiak rá és elkezd lecsúszni a lejtőn.
Eközben Miller kisasszony befut és hatalmas sztár lesz.
Ezt a drámai helyzetet is ügyesen alapozták meg, majd annál is jobban bontakoztatták ki.
Ehhez persze kellett két remek színész. Dujardin nagyon éli a szerepét, lubickol a filmben, egyszerűen élvezet nézni, hogy ez az ipse mit művel ebben a produkcióban.
Szerencsére partnernője, Bejo sem marad el tőle, kettősük kitölti a történetet, elképesztő, amit csinálnak. Amikor együtt táncolnak az lélegzetelállító.
Ilyen szinkron két színész között jó, ha évtizedenként egyszer látható.

Páratlan élmény ez a film, igazán különleges élmény. A korabeli hangulat, a színészek teljesítménye, a rém egyszerű történet és a zene olyan elegyet alkot, amit csak ezekkel a szavakkal lehet leírni:
Rendkívüli, szórakoztató, szenzációs, fenomenális.
Egy kellemes alkotás, ami a humort sem nélkülözi, miközben egyedülállóan vegyíti a romantikus műfajt a drámával és a némafilmek egyedi tulajdonságaival.
Nincs hová ragozni:

A film kihagyhatatlan.