Aki megnézni a filmet abba a hibába eshet, hogy elkezdi boncolgatni, hogy miről is szólt, amit látott.
Valóban nem könnyen érthető meg a rendező szándéka, nehezen fejthető meg igazi mélységében a mozi tárgya.
De ennek csak a néző az oka.
Malick egész egyszerűen nem másról forgatott filmet, mint az életről. S mivel erről forgatott, hát a stílus is ehhez mérten furcsa és zavaros, akár az élet.
Csak úgy az élet mibenlétéről lehetetlen mozgóképet készíteni, ezért szükség van egy történetre is, amiben el lehet ültetni a mondanivaló magvait és aztán a percek előrehaladtával szépen fát nevelni belőle.
Ehhez a direktor egy család történetét választotta. O’Brien-ék élete nem könnyű, ám ennek főleg egy oka van, és az a családfő, Jack (Brad Pitt).
A kőkeményen tekintélyelvű, megkeseredett ember igyekszik szilárd erkölcsi nevelésben részesíteni három fiát, kérlelhetetlen szigorral viszonyul hozzájuk, miközben szeretetét képtelen kimutatni.
Pedig nyilvánvalóan szereti a gyermekeit, és ez néhány esetben meg is mutatkozik, még ha oly durva, vagy esetlen módon is.
Az apa keménységét az anya (Jessica Chastain) igyekszik ellensúlyozni, aki finomsággal és játékossággal pótolja a férje hiányosságait és törekszik rá, hogy a fiúk sérüléseit meggyógyítsa. Mindezt a legidősebb fiú, szintén Jack (Hunter McCracken és Sean Penn) visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg. Az egész apropója pedig egy tragédia, az öcs, egy testvér, egy gyermek elvesztése.

A visszaemlékezés igazán zavaros, ahogy az az emlékek sajátossága, és Malick nem lineáris módszert alkalmazva rendezte moziját. Inkább mozaikszerű, ahol a nézőnek kell összepakolászni az egymáshoz illő darabokat. Egyfelől ott van a legidősebb fiú visszaemlékezése, aztán a jelene, amiben valószínűleg nem is valós helyeken (lelki tájak?) sétálgat. Ezt erősíti továbbá, hogy az egyik pillanatban a katonai fegyelmet tartó Pitt-et látjuk, a következőben pedig egy vulkánkitörést. Az egész sztori meg van szakítva egy rövid beszámolóval a világunk keletkezéséről. Ezt sokan zavarónak vélték, talán igazuk is van, hiszen a dinoszauruszok és egyebek megjelenése merőben idegen a szereplők játszotta történettől.
Ez persze nem igaz (akkor sem, ha Malick ezen módszere talán nem volt annyira nyerő) hiszen az élet bontakozik ki a szemünk láttára, a film során, amihez szervesen hozzátartozik a kezdete is.

Az alkotás már így is több dimenziós, de még megtoldották az egészet a narrációkkal, amiből feltűnően sok van, sőt olyan mintha a film szereplők által közvetített jelenetei is hangalámondással készültek volna. Ezáltal a kép és a hang teljesen különválik és külön életet él, ám mégis mindkettőt egyetlen cél vezérli, mindkettő ugyanannak a mondandónak van alárendelve.
A sok narrálás során nem csak a felnőtt Jack-et halljuk, hanem számos szereplőt, sokan megszólalnak, vagy egyfajta képaláírásként, vagy a képektől függetlenül, mintha a legtitkosabb kívánságokat suttognák el, máskor meg olyan, akár ha maga rendező szólalna fel.

Malick nem egyszerűen egy drámát forgatott, amiben elmeséli egy család történetét, hanem valami pluszt akart és sikerült is csempésznie a mozijába.
A módszer, amivel ezt megtette mindenképpen véleményes produkcióvá tette művét, de az biztos, hogy olyanná is, amit többször elő lehet és kell is venni. Nem mindennapi élmény nem csak a hangulatát tekintve, hanem a mondanivaló komplexitását figyelembe véve, illetve a bemutatás módszerét alapul véve.
Minden szempontból egy összetett és érett mű, amit nem lehet félvállról venni. Illetve lehet, de akkor lemaradunk valamiről. Hogy miről azt egyenlőre, meggyőződésem, hogy csak Malick tudja, de eljöhet még az az idő, amikor az élettapasztalatok igazolják majd a rendező alkotását és egyszeriben minden képkockája és szava a helyére kerül.