A Segítség (The Help)
Ismét egy Oscar-filmmel jelentkezem, ami három jelöléssel büszkélkedhetett és abból egyet Octavia Spencer lehengerlő alakításáért be is zsebelt.
Kitűnő alkotásról van szó, ami alapvetően történetével nyűgözi le a nézőt, de ennyivel nem elégedve meg, felelevenít egy nagyon atmoszférikus és szégyenteljes időszakot a 60-as évek Amerikájából. Majd mindezt megspékeli egytől-egyik kiváló színészi alakításokkal. Katryn Stockett bestselleréből Tate Taylor írt forgatókönyvet, majd a rendezés feladatait is magára vállalva készítette el ezt a mesterművet. Nem túlzás, A segítség egy igazán jó mozi, amit időről időre meg lehet nézni.
Stockett könyve igazából nem nyújt semmi újat, ha a témáját nézzük. Ez ugyanis nem más, mint a feketék elnyomása és a megaláztatások szükséges elviselése, amik ezt a kort jellemezték.
Újszerűségét a megközelítése adja, ami egy bizonyos csoport, a fekete bejárónők helyzetének bemutatása, illetve az alkalmazóikhoz való viszonyulások, és fordítva.
Az eseményeket nem csak megtörténni látjuk, az egésznek elbeszélő jellege van, amitől a sztori egész egyszerűen megszólítja az embert.
Ennek legfőbb eszköze Aibeleen, (Viola Davis – Legjobb női főszerep jelölés) aki egy afroamerikai cseléd egy fehér házaspárnál.
A Segítség történetét az ő tolmácsolásában ismerhetjük meg, aki érzékletesen és nagy mesélői tehetséggel vezeti be a nézőket az eseményekbe. Ennek egyik oka feltehetően a jó adaptált alapanyag, továbbá az ügyesen megírt forgatókönyv.
Szóval itt van Aibeleen, aki a tipikus fekete háztartási alkalmazott, aki nap, mint nap kénytelen elviselni a megalázó megkülönböztetéseket, egy olyan korban, amikor a Klu-klux- klán még aktív, a feketéket kutyába se veszik, és azt tesznek velük, amit nem szégyellnek.
Az egész álszent és gusztustalan társadalmi berendezkedés ellentéte leginkább abban a visszatérő momentumban nyilvánul meg, amikor az illemhely kérdésköre felmerül.
A fehér alkalmazók, melyek pár kivételtől eltekintve mind lenézőek és gonoszak, nem engedik, hogy a néger cselédek az ő WC-jükön ülve végezzék el dolgukat.
Ellenben hagyják, hogy felneveljék és gondozzák gyermekeiket. Azt hiszem, nem kell különösebb magyarázat ehhez az irdatlan logikai ellentmondáshoz. És még számtalan egyéb apróság van a filmben, ami kifejti a méltatlan bánásmód felháborító voltát. Igen, ez a film felsértheti az embert, annak ellenére, hogy nem vizuálisan durva. Inkább az ember jóérzését célozza meg és elég komoly roncsolásra lehet képes, annak ellenére, hogy ideje többségében könnyedebb a produkció, és a humor sem áll tőle távol.
Ennek legfőbb eszközei pedig az unszimpatikus és buta fehérbőrű karakterek, főként Hilly Holbrook, akit Bryce Dallas Howard személyesít meg szinte annyira túljátszva, hogy az már zavaró. Ám mégis, remekül illik a filmbe, mind a figurája, mind az ő játéka.
Mi több, azt hiszem erre szükség is volt a kellő hatás eléréséhez.
Egyik főszereplőnk egy fiatal, ambiciózus újságíró lány, Skeeter (Emma Stone). Ő meglehetősen haladó személyiség, tipikus dolgozó nő, aki a helyi lapnál kezd dolgozni. Megkapja a háztartási rovatot, de mivel lövése sincs a témáról, hát megkörnyékezi barátnője, Hilly cselédjét Aibeleent. A fekete nő eleinte nem kíván nyilatkozni, de még a társalgást is kerüli. Skeeter gondol egyet és az unalmas ”Hogyan vasaljunk és mossunk.” –téma mellett komoly, tényfeltáró és botránnyal kecsegtető cikk ötlet kidolgozásába kezd. Be akarja mutatni a fekete cselédek helyzetét, a társadalomban finoman megjelenő rasszizmust, a valódi életet a keményített gallérok mögött és a konyha mélyén.
A cél érdekében interjúra szeretné rávenni Aibeleent. Azt szeretné, ha történeteket osztana meg vele, amire hosszas unszolásra a cseléd rábólint. Ezzel munkához látnak. Párosuk idővel trióvá nő, hiszen Aibeleen barátnője, a szintén bejárónőként dolgozó Minny (Octavia Spencer – Legjobb női mellékszereplő Oscar) is becsatlakozik. Ők hárman kezdik el megírni A Segítség című könyvet, ami számos történetet ír le, melyből megismerhető e háztartási alkalmazottak sanyarú sorsa.
A filmben ezen kívül számos kőkemény sorssal találjuk szemben magunkat. Ebből a szempontból talán még zsúfoltnak is nevezhetnénk, de tény, hogy ezek kidolgozottak, jól és követhetően kapcsolódnak egymáshoz, logikusan következnek egymásból, amitől az egész egy komplex, ám értelmezhető, átlátható kapcsolati hálóvá áll össze, ami egyértelműen a mozi legjobb tulajdonságává válik.
A karakterek kapcsolatait remekül ábrázolták, – ez persze a színésznők érdeme – kezdve Skeeter ragaszkodását idős fekete nevelőnőjéhez, Minny kálváriáján át, egészen Aibeleen lavírozásáig, miközben az interjús projektjükkel akár az életüket is veszélybe sodorhatják.
A cselédek mesélnek, de a tűzzel játszanak, hiszen az atrocitások mindennaposak, a fehérek szava kikezdhetetlen, a feketék hangját nem hallja meg senki, vagy ha mégis, hát nem foglalkozik vele.
Valójában az alkotás szinte az elejétől kezdve igen feszült, ezt időnként oldja némi humor, főleg Spencer részéről, vagy pár szép jelenet, mint amilyenekben Spencer és Jessica Chastain szerepel, vagy néhány visszaemlékezés. Chastain egyébként elképesztő alakítást nyújt a butácska szőkeség, Celia szerepében, aki együgyűségével elbájolja a nézőket és azonnal szimpátiát ébreszt azzal, ahogy új cselédjével, a kirúgott Minny-vel bánik. De ez az összes szereplőre igaz. Ez persze főleg a nőket jelenti, hiszen a férfi színészek annyira háttérbe szorulnak, hogy megemlíteni sem érdemes őket.
A segítség története valójában történetek.
Több nő életének alakulását követhetjük nyomon, ami amellett, hogy életszerű és drámai, még szórakoztató is. Taylor jól ábrázolja a korabeli viszonyokat és a színészgárdát is jól válogatták össze.
Ennek eredménye egy parádés film, ami méltatlanul kevés figyelemben részesült és mára már nem is igen emlegetik. Pedig hát…
Új hozzászólás beküldése