A sztori is egyszerűen nagyszerű, hiszen nincs benne semmi extra, ám mégis érdekes.
Itt van először is címszereplő főszereplőnk Henry, (Keanu Reeves) aki jegyszedőként dolgozik az autópályán. Ő egy jámbor, alapvetően jelentéktelen figura, aki igazából csak úgy él, teljesen céltalan, sodródik, miközben az idő eltelik felette. Ez nyomot hagyott rajta, ez mutatkozik meg minden pillanatában, minden mozdulatában, minden kapcsolatában az emberekkel.
Munkája során nem kerül kapcsolatba senkivel, egyedül feleségével (Judy Greer) osztozik életén, de abban sincsen sok köszönet, hiszen házasságuk egyértelműen kihűlő félben van.
Henry egészen addig teng-leng, amíg egyik barátja rá nem veszi egy softball meccs álcáját felhasználva, hogy segítsen bankot rabolni. Szegény Henry annyira érdektelen, annyira balfék, hogy nem jut el a tudatáig, hogy átverték. Ám higgadt nyugalommal konstatálja, hogy börtönbe csukják, ahol egészen jól el van. Lényegében még az aggasztó gondjaitól is megszabadult ezáltal.

Összebarátkozik a cellatársával, Max-szal (James Caan). Ez az idős kasszafúró élete javát sitten guggolta le, dolgozik a szabadulásáért, de közben ragaszkodik is a jól megszokott falakhoz.
Egyébként a film egyik legjobb tulajdonsága, hogy érdekes karakterekkel dolgozik.
Henry azonban kiszabadul és eltökéli, hogy ha már lecsukták, akkor el is követi a bűnt, amiért elítélték.
Ezzel veszi kezdetét az élete igazán, hiszen a nagy bankrablás tervezgetése során olyan irányba terelődik az élete, ami célokkal szolgál az eddig céltalan férfinak.
Illetve minden azzal veszi kezdetét, hogy a másik főszereplő, Vera Farmiga elgázolja…

A női főszereplő, Julie, egy szenvedélytelen színésznő, aki a bankkal szemközti színház sztárja és éppen Csehov Cseresznyéskertjének előadására próbálnak. A nő létminősége sokban hasonlít Henry-ére, nem csoda, hogy egymásra találnak. De a két szereplő között szövődő szerelem nem a megszokott hollywoodi limonádé, hanem valódinak és emberinek hat.
Meghazudtolni nem tudják a személyiségüket, de fokozatosan melegszenek össze.
Egymásnak segítenek kilábalni abból az apátiából, amibe az életük során kerültek.
Henry is célt, célokat talál magának, miközben a rablást tervezgeti egykori cellatársával, kinek „szakmai” tapasztalata elengedhetetlen a kivitelezéshez.

Tény, hogy nem egy túl pergő mozi, de meg kell hagyni, hogy a maga módján remek munka, ami egyszerű, finom visszafogottságával hódít. Malcolm Venville második mozija jól sikerült, a Tartozol a haláloddal (44 inch chest) rendezőjének azért túl nehéz dolga nem lehetett, hiszen a casting során három olyan főszereplőt válogattak össze, akik simán elviszik a hátukon az alkotást.
Egyébként az alakítások nagyon a helyükön vannak. Reeves kisujjból hozza az unott főszereplőt, Farmiga meg napjaink legtehetségesebb színésznői közé tartozik, és szerencsére igen aktív, és többnyire jól is választ szerepeket. Caan pedig nagy öregként támogatja ezt a remek párost.
Én csak ajánlani tudom ezt remek filmet, nyilván nem nyeri el mindenki tetszését sajátos ritmusa miatt, de azt hiszem egyszer mindenképpen érdemes megnézni.