Ez a Fesztivál díjas, dokumentumfilmként jegyzett produkció, Errol Morris rendezésében, bemutatja mi volt az oka annak, hogy az Egyesült Államok elnöke, az egész világ előtt, bocsánatkérésre kényszerült.
2008-ban jelent meg és leleplezi az évekkel ezelőtt hatalmas botrányt kavart események hátterét. E film is nagy port kavart, olyan témáról szól, amelyről beszélni kell, ami nem sikkadhat el, ám a megvalósításán lehetett volna még mit csiszolni…
Annyi azonban biztos, hogy a Sony jó sokat fizethetett a készítőknek…

Egy furcsa dokumentumfilm…
Nézzük meg kicsit a hátterét a történetnek!
A helyszín a Bagdad melletti Abu Ghraib börtönkomplexum, melyben főként irakiakat tartottak fogva.
A kipattant botrány abban nyilvánult meg, hogy előkerültek fotók és videók arról, ahogy az amerikai katonák embertelen bánásmódban részesítik a rabokat. A képek bejárták a világsajtót és éveken keresztül híranyagot biztosítottak a média számára. Az ügyben nyomozás indult, katonákat ítéltek el és felgöngyölítették az ügyet. Térjünk akkor rá a filmre!

A 111 perces alkotás nem túl izgalmas és elég vontatott is. Tulajdonképpen egykori katonák, tisztek, kihallgatók, a börtönben akkoriban szolgálatot teljesítő, és az eseményekkel valamilyen módon kapcsolatba hozható emberek beszélnek a kamera előtt.
Ám némelyik olyan, mintha olvasná a szöveget...
Ez kissé alávág a hitelességnek, ami elsőrangú fontossággal bír egy ilyen film esetében, de nem ez az egyetlen. A hitelességet próbálják erősíteni filmszerű bejátszásokkal, egy katonanő kézzel írott naplójával és a párosuló narrációval.
Fény derül a börtön mindennapi életére, a katonák magánéletébe is betekintést nyerhetünk. Részletesen mesélnek a Hírszerzés módszereiről, szó esik a Szellemrabokról, más szervezetek, csoportok foglyairól.
Emellé kapjuk a képeket, a videó anyagot, az illusztrációkat.

Kétségtelen, hogy nagyon nehéz filmre vinni egy ilyen kényes eseményről szóló filmet, de meg kell hagyni, hogy a rendező profi munkát végzett. Azért még tehetett volna valamit, hogy ne legyen ennyire vontatott… de ne elégedetlenkedjünk!
A lényeg úgyis az, ami elhangzik.
Ez pedig szinte kizárólag magyarázkodás, némi tényanyaggal megtámogatva, de az összefüggéseket nem igazán magyarázzák meg. A katonák váltig állítják, hogy parancsba kapták, hogy mit kell tenniük a rabokkal. De a képek alapján, parancsot teljesítő katonák helyett lehetnének pár idióta is, akik megtehettek bármit, várható következmények nélkül, csak ostobák voltak és nyomokat hagytak maguk után. Egyszóval több mint furcsa.

Kiemelnék két különálló példát:
Az egyik katonanő, aki elmondása szerint azért fényképezett, hogy bebizonyíthassa, hogy mik történnek a börtönben, ugyanúgy vigyorog és feltartja a hüvelyk ujját, mint a többi.
Aztán persze azzal a gyenge magyarázattal áll elő, hogy muszáj volt vigyorogni, nehogy lelepleződjön, míg a hüvelyk ujja csupán egy ösztönös, automatikus reakciója, ha fényképezik…
A másik nő, aki a „pórázos”, illetve a maszturbáló arabokat ábrázoló képen is látható, pedig azt állítja, hogy ő nem akart oda állni melléjük. De a képen ismét mit látunk?
Feltartott hüvelykujj, mosoly...
Arról nem is beszélve, hogy a szemükbe nézve az ember elbizonytalanodik.
Ha parancsra is cselekedtek, látszik rajtuk, hogy élvezték azt, mint ahogy minden emberben vannak szadista hajlamok és a tudat, hogy nincs meg a felelősségre vonás veszélye, könnyen elszabadíthatja az emberben az állatot.
Szóval a kijelentések egy része erősen vitatható, gyanús, ám rávilágít arra a kétségbevonhatatlan tényre, hogy mindig a kisemberek kerülnek a darálóba, pedig általában a fejétől bűzlik a hal. Esetünkben törzsőrmesteri rang felett senki sem került börtönbe, míg a vádalkut nem kötöttek, az elítéltek, 3-10 évig terjedő börtönbüntetést kaptak, de legalábbis a hadsereg kötelékéből elbocsátották őket.

Alapvető, hogy csak két független hírforrásból megerősített hír lehet objektív.
Ebben az esetben pont ezt hiányoltam, pedig ez elősegítette volna a film hitelességének jobb megítélését. Csak katonák, kihallgatók, alacsony rangú tisztek szólalnak fel.
Nincs köztük igazi tiszt - csak egyetlen egy - a rabok közül akárki, egy újságíró, vagy bárki más.
Így kicsit „egyhangú”.
Az a rengeteg közvetlen közelről bemutatott Sony fényképezőgép meg rápakol még egy kicsit.
Ok, a valós események megörökítéséhez is e márka gépeit használták, de ez ebben a formában kicsit tömény és reklám szagú.
A végeredmény egy igényesen elkészített, de kétes hitelességű dokumentumfilm, de az ilyenekre is szükség van a mondanivalójuk miatt. A disznóságok nem maradhatnak titokban.
Természetesen mindenki nézze meg és döntse el maga, mit is gondol a látottakról, hallottakról.