Örök vitatéma a filmrajongók, de még az egyszeri átlag mozi nézők között is a folytatás. Az emberek többsége azt állítja, hogy egy folytatás alapvetően csak rosszabb lehet, mert egy már befejezett történetet nehéz újból felmelegíteni és azt új ötletekkel megtölteni, hogy ne az eredeti produkció halvány klónjáról legyen szó. Emellett szerepet játszik az a tény is, hogy a folytatások többsége valóban csak azért készül el, hogy a producerek és a nagy hollywoodi pénzemberek szépen bezsebeljék a maguk kis lóvéját egy valóban hatalmas sikert arató második vagy esetleg harmadik (és sokadik) része után. Ezzel szemben viszont az a gazdaságilag kimutatott tény áll, hogy már évek óta a folytatásfilmek, a már emlegetett második és harmadik részek zsebelik be a legtöbb pénzt a kasszáknak. Az viszont tény és való, hogy a folytatások nagy százalékára igazak a fenti állítások. A másik vitás kérdés pedig az, hogy létezhet-e olyan eset amikor egy újabb rész képes felülmúlni az eredeti művet. Erre a témára egy párbeszédet lehet felhozni ami a Sikoly 2-ben (jé megint egy második rész, micsoda véletlen) hangzott el. Itt a srácok a Filmművészeti egyik kurzusán pontosan erről beszélnek és igen jó példákat hoznak fel olyan folytatásokra amik jobban sikerültek, mint az alapfilm. És ebben a párbeszédben elhangzik a Keresztapa 2 címe is, amivel én egyet is értek.

Teszek önnek egy visszautasíthatatlan ajánlatot...

Ugyanis ha felül lehet múlni a felülmúlhatatlant, ha le lehet körözni a lekörözhetetlent, ha lehet tovább fokozni a fokozhatatlant akkor az a Keresztapa 2-nek sikerült. Pedig még maga Francis Ford Coppola is félt a második résztől. Úgy vélte, hogy a már bemutatásakor is legendássá vált első résznek folytatást készíteni hatalmas kockázatot jelent és egy esetleges bukás esetén elveszíthetnék a bizalmat amit eddig sikerült a stúdiónál kiharcolniuk. Mégis amikor az 1974-es Oscar-gálán átvette a legjobb rendezőnek járó díjat akkor már csak annyit mondott: „Örülök neki, hogy megpróbáltam.” Pedig aki igazán örülhet az a néző és a filmes világ, ami ki merem jelenteni sokkal szegényebb lenne, ha ez a remekmű nem készül el.

A 2. rész azon kívül, hogy tökéletesen folytatja az első részben megismert és megkedvelt szereplőinek életútját, egy remek húzással visszavisz minket egy régi korba, ahol még csak amatőr szinten működtek a bűnbandák New York-ban. Igen, a cselekmény ezúttal két szálon fut, amellett, hogy láthatjuk, hogy hogyan növekszik Michael Corleone hatalma a családon és az Egyesült Államokon belül, hogyan próbálja meg a Corleone családot legális vállalkozássá tenni és hogyan megy rá erre a családja, tanúi lehetünk annak is, hogy hogyan lett a Szicíliából Amerikába szökött Vito-ból a világ leghatalmasabb bűnszövetkezetének megalapítója és vezetője.

A film elég jelentős részét kitevő második szálban egy egész korszakot ugrunk vissza. A megjelenítés ezúttal is maximálisan korhűre sikerült, szinte érezzük magunkat a XX. Század eleji New York utcáin, az olasz negyedben ahol a régi boltok és üzletek versenyeznek az utcán áruló kofákkal és mégis lebeg a levegőben egyfajta feszültség ami abból adódik, hogy a kezdetleges utcai szinten működő bandák között állandóak a leszámolások és a vérbosszú. Ebbe a világba kerül bele a fiatal Vito, Corleone városából. Itt kezdi meg először tisztességes, életét. Egy üzletben dolgozik, otthon feleség és gyerekek várja. De rájön, hogy az élet egyre nehezebb így és ezt csak tetézi a helyi kiskirály kizsákmányoló uralma, így a bűnözés felé fordul. Amikor pedig úgy dönt, hogy megöli a honfitársait sanyargató bűnözőt egy olyan úton indul el amiről már nincs letérés: elindul a bűn és a hatalom útján. Innentől figyelhetjük meg Don Vito felemelkedését, egészen addig amíg sikerül bosszút állnia a családját kiirtó öreg szicíliai gengszteren.

A jelenkori történetszálon pedig azt követhetjük figyelemmel ahogy Michael egyre inkább alámerül a bűnözés és a politika mocskos világában, dacára annak, hogy mindent megtesz azért, hogy a családi vállalkozásból legális céget csinálhasson. Ahogy nő a hatalma és mindjobban belegabalyodik a politika talán még visszataszítóbb és bűnösebb hálójába úgy megy rá erre folyamatosan a családja. A felesége egyre jobban meggyűlöli és elfordul tőle, sőt a saját legközelebbi rokonságából árulják el.

Az első résszel szemben itt nem a maffia ügyeinek taglalásán és a véres leszámolásokon van a hangsúly, hanem az üzleten és a politikán. Még az erőszak naturális ábrázolásából is visszavesz Coopola, kevesebb a vér is, és az erőszakos jelenetek száma is csökkent. Ez persze egyáltalán nem negatívum a szememben, de tudom, hogy bizonyos nézőknél igenis probléma. Őket viszont kárpótolhatja Gordon Willis (az első részhez hasonlóan) gyönyörű, aranysárgában úszó képei és Nino Rota klasszikus zenéje, ami minden Keresztapa és filmrajongó szívét megdobogtatja. A hangulat, a kép, a zene, az alakítások együttese változtatja igazából klasszikussá, sőt önálló műalkotássá a Keresztapa második részét.

Vérből és gyilkosságból tehát kevesebbet kapunk, de a politikai szál kimondottan erősre sikerült. A folyamatosan erősödő Corleone család egyre több politikust tudhat lefizetés alatt, így beleszólást nyerve a közéletbe és egy még hatalmasabb játszmába kezdve. Az üzlet is nagyobb teret kap, több szó esik a pénzről, a jó befektetésekről, a birtokolt vállalkozásokról. Zseniális jelenet egyébként, ahogy a legnagyobb amerikai cégtulajdonosok és pénzemberek felosztják egymást között a Kubát jelző tortát, ezzel tökéletesen szemléltetve az ország akkori viszonyait, még Castro előttről. Emellett az epizódot gazdagon strukturálják még a különböző részletek közötti árnyalt kapcsolatok. Michael gazdag kapcsolataival teljesen új profilt alakít ki a Corleone családnak, végképp oda lett már az amiért az apja harcolt, nincsenek már meg azok a régi értékek amik az ő idejében jellemezték a szervezett bűnözés világát. Ebben az új világban már csak a profit, a pénz és a hatalom számítanak. A kapitalizmus elérte a maffiát is.

A Keresztapa trilógiára egyébként jellemző romantikus gengszterábrázolás itt is megvan egyébként, még úgy is, hogy a készítők megpróbáltak belőle visszavenni. Azt viszont meglehetősen realisztikusan és jól sikerült bemutatni, hogy egy teljesen átlagos, alapvetően jó lelkű emberből, mit tud kihozni a nagy hatalom. Hogyan teszik tönkre az üzleti kapcsolatok szépen, lassan a család elsőbbségét és szentségét. Hogyan férkőzik be még a legszebb érzelmek és a legszorosabb kapcsolatok közé az árulás kígyómérge. Michael pedig nem habozik a legkegyetlenebb, legveszedelmesebb fegyverekhez nyúlni, hogy hatalmát növelje és megtartsa, ezzel pedig tulajdonképpen megöli saját törekvését, hogy a maffiaszervezetből valaha is legális céget tudjon kialakítani.

Színészi alakítások. Hát ezek már az első részben is nagyon rendben voltak. Ahogyan ott, ebben az epizódban is mindenki a tehetsége és tudása legjavát adja, szívvel-lélekkel játszva és ezzel emelve ennek a csodálatos műalkotásnak már amúgy is ragyogó fényét. Ami viszont pozitívum, hogy a színészek tényleg olyanok, mintha egy család lennének. Bár beleadnak mindent, nem akarják lejátszani a másikat, senki sem akar felülkerekedni a kollégáján és ez alighanem szép így. Robert Duvall, Diane Keaton, Talia Shire mellett két nevet szeretnék külön kiemelni. Az egyik a fiatal Vincenzo Corleone-t alakító Robert De Niro. Ő korunk egyik legnagyobb színésze és a feltörekvő gengszterfőnök szerepében is hatalmasat alakít, méltóan Marlon Brando-hoz. A másik színész pedig Al Pacino volna, aki a Keresztapa 2 abszolút fénypontja. Ő maga a született Keresztapa. Egy mindenre képes, jéghideg, számító gyakorlatilag érzelmek nélküli embert kellett megformálnia. Az ilyen emberekből mindig sugárzik valami félelmetes és hátborzongató, Pacino pedig ezt az érzést csont nélkül áthozza. Ahogy teljesen nyugodtan ül a székében és jéghideg tekintettel a kamerába néz attól lúdbőrös az ember háta. Michael Corleone képes háttérbe szorítani az érzelmeit és szinte semmi sem hozhatja ki a sodrából, ő maga egy hatalmas jéghegy, a tömör nyugalom. Amikor viszont sikerül kicibálni érzéketlen nyugalmából akkor kimondottan temperamentumosan viselkedik. Pacino pedig az ilyen jelenetekben is megállja a helyét elég csak azokra a jelenetekre gondolni amikor rájön, hogy a saját édestestvére Fredo árulja el, vagy amikor a felesége el akarja hagyni és vinni akarja a gyerekeket is magával.

Na és az összegzés. Véleményem szerint a Keresztapa 2. része még az első részt minőségét is felül tudta múlni és egyértelműen a világ legjobb filmjeinek egyáltalán nem túl népes táborába tartozik és ott a helye minden valamire való toplistán. Sokáig a világ legjobb filmjének tartottam nem alaptalanul, de az még azelőtt volt, hogy láttam volna a Halálsoron-t. Viszont így is a dobogón maradt. Szinte már élő, lélegző, az embert az utolsó pillanatokig magával ragadó, igazi maratoni filmélmény (elvégre egy 3 és egynegyed órás moziról van szó) a Keresztapa 2. aminek fel sem tűnik a hossza annyira lebilincsel. Ha az ember életében minden 3 és egynegyed óra ennyire értékesen telne el máris máshol tartanánk.

Ja és a film a második helyet foglalja el a személyes toplistámon.