Ez az első filmje J. M. McDonagh-nak, amivel a Berlini Filmfesztiválon elnyerte a Legjobb első filmes rendező díját és még számos díjat besöpört, talán nem méltatlanul, de az a véleményem, hogy ennél a mozinál azért biztosan akadt volna jobb, amit első filmes rendező készített.
Tény, hogy McDonagh stílusa sajátos, de azt is meg kell hagyni, hogy A guardista sikere egy az egyben a főszereplőnek, Brendan Gleesonnak köszönhető.
Gleeson karaktere nem mindennapi figura, ez a produkció kezdéséből is kiderül.

Hamisítatlan unott, kisvárosi ír rendőrként ered egy fiatalokkal teli sportkocsi nyomába, de még csak nem is szirénázik. Majd megáll ott, ahol a srácok bevégezték az utazást. Annak rendje és módja szerint bejelenti a balesetet, de előtte unott rutinnal kizsebeli a fiúkat.
Boyle őrmester (Gleeson) egy isten háta mögötti kisváros rendőre és teljes egyhangúságban éli az életét, ami azért mégsem hétköznapi. Morális értékrendje – melyből kiderül, hogy egyáltalán nem egydimenziós személyiség – is különös. Simán belefér a kábítószer élvezet és a kurvázás, de bizonyos dolgokhoz szilárdan ragaszkodik. Ez pedig az, hogy nem hagyja magát kompromittálni.
Az egész produkció alatt egyfajta Pató Pál uras viselkedést tanúsít, de rövid időre, felszínre kerülnek azok a tulajdonságai is, amik azt jelzik, hogy némely esetben viszont kérlelhetetlen az erkölcs terén.
Egy szabad szájú, laza férfi, aki a maga módján egy tökös legény, még ha csak olyan kisvárosi ír stílusban is.

Szürke punnyadásából egy amerikai ügynök (Don Cheadle) rángatja ki, illetve egy (talán!) rituálisnak tűnő gyilkosság. Mindkét esemény ritkaságszámba megy egy ilyen porfészekben, de Boyle őrmester ezt is felháborító nemtörődömséggel kezeli. Az Amerikából jött ügynök mellé rendelik, hogy segítsen neki felgöngyölíteni egy droggal kapcsolatos ügyletet és közös munkájuk során egyre több minden derül ki a pocakos rendőrről. Ahogy azt Cheadle is megjegyzi:

Nem egyértelmű, hogy Boyle nagyon okos, vagy csak egy ostoba tahó.

Műfaját tekintve, alapvetően ez egy vígjáték lenne, de az egészet beárnyékolja ez az unott szürkeség, ami a főszereplőt jellemzi. Valahogy átragad az egész alkotásra és ezen keresztül a nézőre is.
Egyáltalán nem az a parádés vígjáték, hangulatából eredően inkább komor és csak egy-két beszólás vagy helyzet az, ami kizökkenti az egészet egy kicsit ebből a szürkeségből.
Ez is főleg Gleeson karakterének köszönhető, akinek egy-egy benyögése képes némi derültséget okozni, bár féktelen nevetést nem igazán. Ebből kiderül, hogy ha ez egy vígjáték is, hát akkor nem egy szokványos darab, bár azt kell mondjam, nem is a kacagtatóbbak közül került ki.
Akad benne némi drámázás és a legvégére még holmi westernbe is áthajlik.
A humort erősítik a mozi rosszfiúinak megjelenése is, (Mark Strong, Liam Cunningham) akik szintén hozzájárulnak az össznépi humorkodáshoz, ami azért javít a vígjátéki összképen.
Meg azért Gleeson és Cheadle piszkálódásai is egészen jópofák, a maguk módján persze.
Mindennek ellenére poénok szintjén a film mégsem erős, mert ez a lapos szürkeség teljesen meghatározza a mozit. Ebből csak időnként képes kitűnni egy-egy jobb poénnal, de mindezzel együtt egy könnyen felejthető mozi, egy remek főszereplővel.