Gavin O’Connor nem rendez túl gyakran, e film előtt 2008-ban dirigált utoljára. Nem is tartozik a nagy nevek közé, de ezzel a filmmel azt hiszem komoly lépést tett előre. Kicsit tartottam ettől az alkotástól, mert azt hittem csak a
The fighter – a harcos sikerét akarja meglovagolni, mivel témájában hasonló a két mozi. Boksz helyett MMA, vagyis ketrecharc mely napjaink egyik kedvelt küzdősportja.
És hogy lehet egy közönséges sportfilmet naggyá tenni?
Bele kell csempészni a hétköznapok drámáit, mindezt kiváló színészekkel és a végeredmény egy remek mozi lesz.

Az IMDB 5.3-as értékelése jócskán csalóka, hiszen ez a film sokkal több egy közepes, hétköznapi alkotásnál. Cheryl Hines a jellegzetes arcú, ám nem túl ismert színésznő első rendezése, amit Adrienne Shelly színész-forgatókönyvíró-rendező szkriptjéből készített. A 2006-ban megboldogult Shelly írta és rendezte egyébként a Pincérlány című filmet is, ami szintén jó a maga nemében.
Ám Hines is remek munkát végzett, ami igazából kis túlzással annyi volt, hogy hagyta a két főszereplőt dolgozni.

Ez a film egy ritkán alkalmazott módszert alkalmaz, még pedig a több karakteres felosztást, amiben nincsen egy főszereplő se. A számos karakter együtt, egymással egyenértékű történetszála alá van rendelve egy központi cél érdekében. Ez jelen esetben az amerikai bevándorlók sorsának bemutatása.
A fenti módszer miatt magától értetődő, hogy sok neves és kevésbé neves színész színesíti a stáblistát és a közel két óra alatt, több sanyarú emberi sorsot ismerhetünk meg.

Egy percig sem kételkedtem benne, hogy ez e film egy ostobaság.
Igazam is lett, nem tévedtem.
Mégis megnéztem. Hogy miért? Bár tudnám a választ. Még csak nem is érdekelt igazán.Tudtam, hogy csak egy újabb bőr, amit a vámpírokról lehúztak, mivel velük manapság bármit el lehet adni. Erre a mondatomra mindjárt bizonyítékkal is szolgálok. Persze ezt azért annyira nem sikerült, hiszen nem sokan voltak rá kíváncsiak mozikban.
Pedig: Egy jól ismert amerikai elnök, a Polgárháború nagy alakja, a szakállas, kalapos államférfi, aki nem mellesleg vámpírokat gyilkol…

Hányszor, de hányszor megállapítottam már, hogy nem szabad várni a filmeket. Úgyis szinte mind csalódást fog okozni. Megbízható rendezőből is egyre kevesebb van. Én Burtonben még bíztam, a kedvenceim egyikeként azt reméltem, hogy egy ilyen alap sztoriból olyan mozit rittyent össze, hogy magunk alá piszkítunk.
Nem így lett, bár a piszkítás stimmel.
Tim Burton ezzel el…ta a pályafutását. A produkció sokkolóan gyenge, felfoghatatlan, hogy adhat ki valaki ilyesmit a kezei közül, pláne egy ekkora név.

Mark A. Lewis 2009-es horrorja a földön jár, nem annyira elrugaszkodott,
mi több a környezetvédelem fontosságát hangsúlyozó üzenettel bír.
A téma: A globális felmelegedés és az ökoterror.
Tárgya miatt akár még fel is sóhajthatunk – ez bizony újszerű.
Az lehet, de ha ezt a közönséges horrorok hangulati elemeibe bugyolálják, miközben alapvetően erőtlen események követik egymást, akkor a kép már nem is olyan pozitív.

John Carpenter horror klasszikusa egyértelműen nem maradhatott ki korunk filmes remake-mániájából.
Fogtak némi pénzt, pár olcsó, nem túl nagynevű színészt, átírták John W. Campell sci-fi opusát, meg szerváltak egy kezdő direktort, hogy leforgassák az adaptált történet újrázását.
Nem szabad túl sokat várni a filmtől és akkor nem okoz csalódást, sőt igazából elég szórakoztató tud lenni, helyenként még izgalmasnak is nevezhetjük.
Annyi szent, hogy a mostani kínálatban egy tisztességesebb darabról beszélhetünk.