Ott kezdeném, hogy a film címének fordítását kicsit elbaltázták, hiszen szó sincsen fellegekben töltött Karácsonyról. Egyszerűen a főszereplő neve az, hogy Clouds (vagyis ’felhők’). Ugyanis a sztori egy öregúr narrálásával kezdődik, aki röviden, némi humorral bevezeti a nézőt a történetbe, amibe éppen bekapcsolódik.

A főszereplőnk és édesapja egy hagyományos, indián hotelt vezetnek, melynek a teljes személyzete indián származású. Az öreg levelezget egy özveggyel, aki meg is ígéri, hogy meglátogatja.
Ezzel párhuzamosan egy szálloda kritikus (M. Emmett Walsh) is érkezik a hotelbe, aki egy nívós lap megbízásából méri fel a szállodát. Nagy szükségük lenne a jó véleményre, hiszen pang kissé az üzlet és a reklám sohasem árt. Ebből fakad a bonyodalom, hiszen a két érkezőt összekeverik és a fiatal nőről (Mariana Tosca), azt hiszik, hogy ő a kritikus ezért igyekeznek tejben vajban füröszteni, mi több az egyedülálló igazgató, az öreg fia (Timothy Vahle) egyre többet foglalkozik vele, mivel azt hiszi, hogy ő a kritikus. Aztán, ahogy az lenni szokott, összemelegednek, eközben azért még zajlik az élet a szállóban is.

Az öreg indián minden vágya egy tűzvörös dzsip megszerzése a bingón, míg a mogorva kritikus egyre inkább rádöbben, hogy az eddigi életvitele nem megfelelő. És egyfajta esetlenül ábrázolt erkölcsi tanulságként megérti, hogy a család a fontos, melyet eddig hanyagolt.
Természetesen az ilyen mozik sablonja szerint halad minden tovább. A félreértés addig bonyolódik, hogy a frissen egymásra talált pár összerúgja a port, miközben a két öreg is balesetet szenved az erdőben, hóvihar idején. De persze aztán minden rendbe jön.

A Karácsony a fellegekben nagyon rövid ideig marad érdekes és az is csak az indián szereplők és szemlélet miatt. Ám ez nem tart ki sokáig, hamar langymeleg unalomba fullad az alkotás, ami még csak nem is a szívmelengetőbb fajta. A szereplők nem kedveltetik meg magukat, mindenki egy tipikus sablon szerint játszik, vagy annyira érdektelen, hogy kár is beszélni róla.
Humorral is próbálkoztak a készítők, de javarészt ezek is elvetélt próbálkozások maradtak.
Graham Greene vegetáriánus bánata a megkopasztott pulyka corpus felett rémisztően erőltetett és a későbbi bűntudatkeltési próbálkozások a vendégekben is elég röhejesek.
Ellenben a filmvégi, kötelezőnek nevezhető „rohanjunk a reptérre a kedves után” jelenet fordulata, vagyis annak hiánya, illetve a hiányának magyarázata elég jól sikerült tréfa, még némi eredetiséget is felmutat.
Annyi azonban biztos, hogy én még egyszer nem pazarolnék el rá másfél órát, ha bármi sejtésem lett volna arról, hogy milyen ez a film, akkor egyszer sem.
Nézhetőnek nézhető ugyan, de indokoltnak nevezhető valami más karácsonyi film kiválasztása e helyett.