A Hatalom Árnyékában (The Ides Of March)

Újabb Oscar-jelölt alkotás kerül terítékre. Az alábbiakban tárgyalt film vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyfelől nem szolgált újdonsággal, másfelől viszont kifejezetten szórakoztatott, még akkor is, ha maga a történet nem nagy varázslat. Ennek fényében megérthető, hogy miért nem kapott nagyobb reflektorfényt az Oscar gálán. Csak a Legjobb Forgatókönyv kategóriájában szállt versenybe, de nem nyert. Viszont nem mondanám, hogy méltatlanul jelölték.

Az egyik fő szempontom, ami miatt megnéztem a mozit az volt, hogy Oscarra jelölték, a másik nyomósabb okom pedig a két főszereplő személye volt. Clooney ahogy korosodik egyre jobb, míg Goslingot már régebben is kiszúrtam magamnak, mint elképesztően tehetséges ifjú színészt.
És szerencsére az utóbbi időben Hollywood is elkezdte felfedezni magának.
Ezek ketten – igazából csak ők ketten – képesek arra, hogy ebből a felejthető alkotásból valami többet hozzanak ki. Lehet, akármilyen jó a forgatókönyv, (azért az látszik, hogy nem rossz) ha a témája nem túl érdekfeszítő. Pedig a jó öreg George Clooney rendezőként sem számít már kezdőnek (Egy veszedelmes elme vallomásai, Jó estét, jó szerencsét!, Bőrfejek). Mi több forgatókönyvet is írt már.

Ha ez a film másra nem is jó, csak arra, hogy megmutassa Clooney univerzális tehetségét, akkor is nyertünk vele, mert az az érzésem, hogy talán egy újabb „Eastwood” kezd itt formálódni.
Na, azért objektívebbre véve a figurát, el kell ismerni, hogy Clooney rendezői és forgatókönyvírói teljesítménye korántsem kiemelkedő, de kezdetnek akkor sem rossz.
Erre egyértelműen következtethetünk abból, hogy ez a filmje bizony mind történet szempontjából, mind rendezés szempontjából „egyben van”. Konkrétabban az alkotás homogén, látszik rajta az odafigyelés és a szándék, hogy az egymás után felvett jelenetekből egységes és értelmes egész váljék. Ez számtalan mai produkcióra nem igaz. Azokat mintha csak úgy összedobnák, míg ezen nyomot hagyott a törődés.
Egyetlen hibája van: A sztorija.
Mert az bizony nem új, de nem is igazán érdekfeszítő, már akit nem nagyon érdekel a téma, ez pedig az amerikai politikai élet. Precízebben, az elnökválasztás és a kampány menetébe és háttérmunkálataiba nyerhetünk betekintést. Ilyet is láttunk már, nem egy nagy nóvum, ahogy az sem, hogy milyennek láttatja ezt a sajátos világot. Nem árulok el nagy titkot, hogy mocskosnak.
És a produkció lényege és fókuszpontja is az álmok lerombolása, az idealista naivitás legyilkolása.
Ez talán bizarrul hangzik, de így van, hiszen egy elnökválasztási kampány kellős közepébe csöppenünk, ahol a két versengő fél rugaszkodik egymásnak, miközben a háttérben egy egész gépezet dolgozik azon, hogy az ő jelöltjük tűnjön a legerkölcsösebbnek, legattraktívabbnak, legintelligensebbnek, legrátermettebbnek, a leg-legnek.


Meyers (Ryan Gosling) bálványozza a jelöltet, Morris kormányzót, (Clooney) akinek sikeréért dolgozik, azt gondolja róla, hogy ő az „igazi”, a feddhetetlen, a becsületes, a tökéletes államférfi.
Az ifjú és idealista sajtófőnök egyre mélyebbre merül a politika „mocsarában”, lassan el is veszik benne, hiszen amilyen tehetséges legalább olyan tapasztalatlan és bármennyire is azt hiszi, hogy jól tájékozódik, csak annál inkább el-és megtéved. Mentora (Philip Seymour Hoffman) ellen fordul, miközben a rivális jelölt kampányfőnöke (Paul Giamatti) is mindent megtesz, hogy tönkre tegye az ifjú titánt.
Pontosabban, itt mindenki mindent megtesz, hogy mélyre ássa a másik reputációját.
Az egész világ és a szereplői olyan alattomosak, visszataszítóak és álnokok, hogy az ember gyomra felfordul.
Hiába na, az ember kénytelen bemocskolni magát, ha érvényesülni akar, asszimilálódni kell, másként a nagykutyák felfalnak, összerágnak és…
Igazából egy szimpatikus figura sincs az alkotásban, mindenki egy rohadék a maga módján, aki tisztának látszik az bemocskolódik, aki meg eleve piszkos volt, az csak még mélyebbre süllyed az erkölcsi fertőben.  Gosling karaktere is fokozatosan jut el az idealizmustól a hatalomvágyon át, a teljes megsemmisülésig.

Remek tulajdonságokkal bír ez a mozi, meg kell hagyni, érzékletesen mutat be jellemeket (jó színészválasztásokkal) és azok változásait, egyértelműen negatív előjelű változásait.
A film nem fest bizalomgerjesztő képet, a frissesség is hiányzik belőle, nincs benne semmi újszerű, csak ugyan azt a gumicsontot rághatjuk újra, amit már annyiszor.
Röviden: A politika szenny.
Azonban a film szereplőinek jellemét finoman, lépésről lépésre bontja ki, hogy megismerhessük az egész folyamatát.
A korrupció képeskönyvévé válik ezáltal.
Az alakítások igen jók, bár a színészeket is jól választották meg. Clooney és Gosling önmagáért beszél, de a kevésbé ismert, ám annál jobb Giamatti és Seymour Hoffman is odateszi magát.
Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy egyszer-egyszer megéri megnézni, csak a témája nem valami érdekes, hiányzik belőle az újdonság ereje és a sok értékelhető apróság ellenére, nem igazán emlékezetes. Egy érdemleges állomás a színészek számára és egy remek kezdet Clooney rendezői pályafutásának. Már amennyiben vannak még ilyen ambíciói…
Mondjuk, ha csak fele ilyen jól sikerülnek…
Összességében egy kidolgozott, fáradtságos munkával megírt és megrendezett mozi, ami az amerikai politikai élet árnyoldalát tárja fel, a háttérmunkások jellemrajzának segítségével.
S ha megnézzük a címet (The Ides of March) vagyis Március idusa, - Cézár bukásának időpontja, a hatalmasság magasból mélybe zuhanása – akkor a filmnek egy másik aspektusa is felfedezhető.

0

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.

További információ a formázási lehetőségekről