Különös alkotás ez. Első ránézésre nem is tudtam, hová tenni. Másodikra már valamelyest közelebb került hozzám a film. Érezhető rajta a művészi szándék, és magával ragadó a hangulata, csak kicsit halvérű és sápadt lett. Mégis, azt kell mondjam, egy ilyen elcsépelt témakörben, mint amilyen a vámpírizmus, egy üdítő színfolt. Még ha ez a szín a szürke és a fekete keveréke is…

„A bánat? Egy nagy óceán.”

John Ajvide Lindqist regényéből Tomas Alfredson készítette ezt a mozit 2008-ban, szóval még szinte friss. Meg kell hagyni ez a svéd úr kiváló érzékkel forgatott.
Nem csak, hogy jól válogatta meg a két gyerek főszereplőjét, de a helyszíneknek is meg van a varázsuk. Mindent körbeleng egy fajta kétségbeesett szomorúság. Mintha beleragadtak volna egy hóval borított, fehér, ám mégis sötét mocsárba, amiben nincs lehetőség a mozgásra és még a kiáltás is halk és erőtlen.
Az első mondat, amivel a film kezdődik engem kicsit meghökkentett, nem bírtam magammal és felröhögtem. A „Visíts, mint egy disznó!” nekem sok volt így hirtelen, de aztán persze felvilágosultam e kijelentés valódi értelméről és származásáról. Ez a fiú főszereplő szájából hangzik el, aki egy szőke, mondhatni tipikus északi gyerek, Oskar (Kare Hedebrant). Távolról sem nevezhetnénk életrevalónak, elég csenevész és egykedvű. Szülei elváltak, anyja neveli, barátai nincsenek és az iskolában is folyton kínozzák, de ő nem meri megvédeni magát. Egyébként a filmben pár szereplő erősen pszichopata jellemvonásokkal rendelkezik, de azt mindenképpen le lehet szűrni, hogy a svédekkel nem szabad szarozni…

Oskar szomszédjába költözik egy hasonló korú kislány és egy férfi. A lány természetesen vámpír, míg a férfi a számára szükséges vért szállítja neki időről időre. A két gyerek összebarátkozik, és fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, hiszen összeköti őket a borzasztóan mély magány. A falon keresztül társalognak egymással Morse-kóddal, kapcsolatuk egyre szorosabb, egészen a szerelemig.
Bizarr, mégis magával ragadó ez a különös gyerekszerelem.

A vámpírlány, Eli (Lina Leandersson) kénytelen maga vadászni, mivel segítője lebukik és savat önt a saját arcába, a kislányt védendő. Itt két lényeges dolgot említenék meg.
Az egyik, hogy sejthető, ez az idősebb férfi, aki a vámpír mellé szegődött szolgának, egykor szintén olyan kisfiú lehetett, mint Oskar. És ha ebbe belegondolunk akkor egy végtelenül szomorú, bánattal teljes sors bontakozik ki előttünk. Szerette Eli-t, hiszen még azt is hagyta neki, hogy kiszívja a vérét.
Ez is a groteszk szeretet és odaadás példázata.
A másik dolog, hogy a szokványos vámpírfilmekkel ellentétben itt nem mutatják szemtől szembe, ahogy ez a mitikus szörnyeteg végez az áldozatával. Szemérmesen elrejtik a néző elől a véres és realisztikusan durva jeleneteket. Csupán a rémisztő kortyolás hallatszik.
Valami elképesztő ez a fajta vámpírábrázolás. Egy ártatlan, éretlen külső mögé rejti a borzalmat.
Egy gyermek, aki még semmit sem ért az életből, hirtelen kénytelen alkalmazkodni egy egészen más, idegen élethez. Egy nem emberi, bánatos, magányos élethez.

Eli Oskárhoz megy, nála alszik, a két gyermek visszavonhatatlanul egymáshoz köttet.
A fiú még vérszerződést is kötne a lánnyal, de hát jól tudjuk, hogy ez egy vámpírral kapcsolatban nem túl nyerő ötlet. De egy villanás erejéig megláthatjuk milyen is valójában ez a kislány! Türelmetlen éhségében Eli elkap egy nőt, ám megzavarják. Szerencsétlen asszony azonban túléli a támadást és elkezd átalakulni.
Amikor már kezdi kapiskálni mi is történik vele, félelmében felhúzatja a kórházi ápolóval a redőnyt. Azt meg jól tudjuk, mit tesz egy vámpírral a napfény…
Oskar megérti végre, hogy milyen rémmel áll szemben, és azt is megtudjuk, mi történik egy vámpírral, ha a nélkül lép be valahova, hogy beengednék.
Elég megrázó és véres jelenet.
Eli finoman rávezeti a fiút, hogy szüksége van rá, egy szolgára, aki biztosítja neki a vért és védelmezi nappal. Oskar a lánnyal tart, mivel a gyanú miatt távozniuk kell.
A záró képsorokban Oskárt látjuk, amint a vonaton ülve egy ládán kopogja a Morse-t.

Mindent összevetve – ahogy e sorokat írom, egyre jobban tetszik a film – egy újszerű vámpírfilm az Engedj be!. Remekül vezeti bele a mindennapi életbe a régi vágású vámpírmítoszt. Nem hivalkodik, nem a véren, nem a vámpíron magán van a hangsúly. Azt hiszem a vámpír szót is csak egyetlen egyszer hallani a filmben. A lényeg az a mérhetetlen magány, mindkét szereplő részéről, amit aztán megosztanak egymással. Az atmoszféra meghökkentően nyomasztó, az embert elfogja a szomorúság, az egész mozi során egy mosolyra sem emlékszem. A rendező remekül választotta meg a helyszíneket, a hó fehérsége csak segít előtündökölni annak a negatív csillogásnak, ami ezt a filmet jellemzi.
Az Interjú a vámpírral óta nem láttam ilyen remek, a témával foglalkozó alkotást. A vámpír lét magányának kérdését már abban is erősen boncolgatták, de ebben a produkcióban nagyon a mélyére néznek és a maga szemérmesen durva módján keményen tudatosítják.
Akit nem csak vérszívás, szex és misztikum oldaláról érdekel a vámpírizmus, annak fokozottan ajánlott a megtekintés, mert ilyen egyszerre emberi, mégis idegen ábrázolást még nem látott.
Egyébként azt hallottam, hogy hamarosan bemutatásra kerülhet az amerikai remake…
Már csak kíváncsiságból meg fogom nézni, de szinte biztos vagyok benne, hogy el fogják rontani.