A mostani rész egyik kicsit másmilyen volt, mint az előző kettő, ebben volt olyan részlet, amin tényleg remekül szórakoztam. Nem csak úgy mosolyogtam, hanem pár percig élvezettel kacarásztam.
Sőt, két ilyen részlet is volt és mindkettő az eddig nem nagyon emlegetett John Cho-hoz köthető, aki a mostani epizódban egyszerűen remek volt.
Merített egy kicsit a Pités-Kalandférges karaktereiből.

Szerepe szerint Ryant kellett volna megnyugtatni és ezt több módszerrel is megpróbálja, igen kevés sikerrel, de legalább annál humorosabban.
Vidító-támogató próbálkozásai az első igazán tréfás helyzetek megteremtői a szériában.
Ilyenre azért eddig még nem nagyon volt példa. Ezen túl azonban a széria tartja a tőle megszokott színvonalat, ami nem valami pezsgő, de legalább egyenletes.

Ryan már gond nélkül önti ki a lelkét a csoportban, akikkel jól érzi magát, remekül megértik egymást a különbözőségek ellenére, de Ryan nem akarja, hogy ennél jobban az élete részévé váljanak.
A csoportot a csoporton belül akarja tartani, vagyis a hétköznapi életén kívüliként szeretné kezelni ezeket az embereket. Persze meg is orrolnak rá, mert azt gondolják, szégyelli őket, és hogy terápiás csoportba jár. De ezeket az embereket nem kezelheti egyszer barátként, egyszer meg kívülállóként, vagyis elkerülhetetlen, hogy az élete szerves részeivé váljanak.

Emellett azért más bajok is jelentkeznek, például a mexikói kertész, aki nagyon jó kapcsolatban volt a nejével, de képtelen elmondani neki, hogy a nő meghalt, mivel tart a férfi reakciójától, amit nem tudna kezelni.
Ja, és persze – érthető kompenzációként – a rádiós műsorvezetőnk vásárol magának egy Porschét.
Szóval zajlanak az események, a történet kicsit halad – a kapcsolatok terén – minden másban stagnál, de ez egy vígjátéknál annyira nem is baj. Egyelőre szimpatikus a széria, még az is lehet, hogy követni fogom. Majd a 4. epizód után elválik…