Clint Eastwood tavalyi rendezése ez a film, mely egy igaz történetet mesél el, illetve az emberi történelem egyik legnagyobb eseményét vitte vászonra.
1995, az Apartheid után Nelson Mandela került Dél-Afrika elnöki székébe és egy forrongó népet kellett nemzetté kovácsolnia, megakadályozni a vérontást és a gyarapodás – nem a gyűlölködés – útjára terelni az embereket.
Ugyanezen évben bonyolították le a Rögbi Világbajnokságot is, melynek Dél-Afrika adott otthont. Eastwood alkotása egy epikus magasságokba ívelő, megható és szenzitív mű. Legalábbis az lenne, ha valamivel erőteljesebben tör elő ez a hatás a látottakból. Témájához mérten elég erőtlen a mozi. Ennél több kellett volna.

„One team, one country!”

Elég furán nyúltak hozzá ehhez a témához. Ahhoz a témához, amit John Carlin írt 2008-ban kiadott könyvében. Egy történet arról, hogyan használtak fel egy csapatot, egy sportot, egy kontinensviadalt arra, hogy az egység ösvényére tereljenek egy monokróm, heterogén nemzetet, mely már a polgárháború szélén állt. Miért mondom, hogy furán?
Az Invictus se nem életrajzi, se nem sportfilm.
Nem hagyja az embert nyugodni, de nem is érinti meg olyan mélyen a témája.
Valahogy, mintha mindig ott fektették volna a hangsúlyt a mondanivalóra, ahol a sportra kellett volna, vagy éppen fordítva.A szereplők sem adják vissza azt a fajta lelki vívódást, moralizálást, azt a feszült érzelmi állapotot, amelyet átélnek.
Egyedül a Mandelát alakító Morgan Freeman az, aki gyakorlatilag kifogástalan módon játssza a szerepét. Az ember nem Freemant látja maga előtt, hanem a börtönből frissen szabadult Mandelát, akinek egy ország, több millió ember gondja szakadt a nyakába, miközben ő maga sem több, vagy kevesebb, mint egy ember. Ez a film alapvetően arányaiban hibádzik…
De nézzük csak, miről is van itt szó!

1990-es évek eleje, az Apartheid szegregációra épülő rendszere összeroppant és 1994-ben – első alkalommal – a fekete népesség is szavazhatott, így a 27 évet börtönben töltő Nelson Mandela lesz az első színes bőrű elnök Dél-Afrika történelmében.
Az országban mindennaposak a lázongások, a faji ellentétek egyre élesednek, a feszültség szinte tarthatatlan, egyetlen rossz lépés és felforrnak az indulatok, robban a bomba, ami mindent elsöpör.
Madiba – Mandela törzsi neve – a kezébe veszi nemzete sorsát és bosszú helyett megbocsátást hirdet.
Igyekszik elültetni az emberekben a kegyelem csíráit, ám rá kell döbbennie, hogy hosszú évtizedek szenvedését nem törölheti el egyetlen kézmozdulattal. Előfordul, hogy a szándék és az akarat sem elég…
A film során az elnök törekvéseit, intézkedéseit követhetjük szemmel – melyek közé tartozik a rögbi is – melyekkel az egyenlőség, a testvériség, az elfogadás útját egyengette.
Rájött, hogy egy ekkora embertömeget, mint az országa polgárai, egy nagyszabású eseménnyel lehet csak egyetértésre, összetartásra vezetni. Ez az esemény lett az 1995-ös Rögbi Világbajnokság, melynek a Dél-Afrikai Köztársaság ad otthont.

Egyetlen gond van csupán, hogy a nemzet csapata elég gyengén muzsikál, s ez nem lenne elég, a szinte csak fehérekből álló együttes mindig is az Apartheidet jelképezte a fekete emberek szemében.
Ezért nem is kedvelték ezt a sportot.
Mandela magához hívatja Francois Pienaar-t, a csapat kapitányát (Matt Damon) és megkéri, hogy nyerjék meg a tornát. Ettől kezdve a csapat keményen edz, Mandela érdeklődni kezd e sport iránt, segíti a népszerűsítését a fekete lakosság körében, míg a csapat be nem jut a döntőbe, és ott meg nem veri Új-Zéland világverő csapatát.

Mint láthatjuk, a mozi a tipikus Happy End jeleit mutatja. Ez persze ez esetben nem gond, hiszen egy történelmi eseményről van szó. A végén pergő archív felvételek is kötelező jellegűek egy ilyen alkotás esetében.
Összességében egy megható, szenzitív filmről van szó, amelyet jó érzékkel készítettek el, csupán az arányokkal voltak gondok.
Esetenként kicsit csöpögösebbre vették a figurát, mint kellett volna, vagy túlságosan szájba rágták az üzenetet, és természetesen a megszokott eposzi katarzis sem maradhat el, ám ezektől eltekintve az Invictus egy jó film, amit mindenkinek látnia kellene.
Freeman jó érzékkel alakítja Mandelát, Matt Damon viszont elég szürke, semmilyen, míg a többi fontos és kevésbé fontos karakter is megreked a tömegben. Bár e film esetében még csak nem is a szereplőkön múlnak a dolgok – bár a két főszereplő (Freeman/Damon) sokat javíthatott volna a végeredményen.
Ebben az esetben csak az üzenet számít, ami így viszont fura utakon keresztül halad át, míg eljut a befogadóhoz. És az az érzésem nem is jut el maradéktalanul, az ábrázolás hagy némi kivetnivalót, és a hatásfok sem oly mértékű, ahogy azt elvárhatnánk egy ilyen kemény és súlyos témával foglalkozó mű esetében. Az Invictus egy felemás alkotás, de még így is remek, amit látni kell… és ha érezni is egy kicsit jobban lehetne… hatalmas, világrengető film lehetett volna.