Sok olyan filmet ismerünk, amely az élet és halál kérdését feszegeti. Akadnak olyanok is, amelyek az elmúlás gondolatát összekapcsolják a visszatérés ostoba lehetőségével.

A Születés című 2004-es alkotás is ebben a cipőben jár. Az alapötlet nem hétköznapi. A színészek nevei jól csengőek, maga a film viszont nehezen sorolható a jó kategóriába, mivel azon kívül, hogy semmi mondanivalót sem közöl, felszínes és unalmas.

Folytatom...

Nicole Kidman kapta meg a főszerepet, de valamiért azt érzem, hogy itt nem is a film a lényeg, hanem a színésznő személye. Szinte minden jelenet arra volt kihegyezve, ahogy Kidman asszony néz, gondolkodik, játszik.

A történet pofonegyszerű. Anna (Nicole Kidman) férje, Sean meghal. A fiatal nő nagyon nehezen tudja megemészteni a történteket. Nem a halál és a veszteség a fő mondanivaló, hanem ami 10 évvel később történik. Anna újra férjhez akar menni egy másik férfihoz, akit nagyon megszeretett az évek alatt. Úgy érzi túl tudta tenni magát Sean-on, de az élet közbeszól.

A semmiből feltűnik egy 10 éves fiú, aki azt állítja, ő a halott férj. Visszatért a sírból csak azért, hogy visszakaphassa élete szerelmét.

Mondanom sem kell, hogy senki sem hisz neki. Ahogy haladunk előre a sztoriban, egyre több olyan kérdésre ad választ ez az apró gyermek, amiket szinte senki sem tudhatott, csak Sean.

Most akkor hogy is van ez? Valóban reinkarnálódott a hős szerelmes? Anna sem hisz neki, de a hinni akarás és a visszatérő érzések teljesen hatalmukba kerítik és végül elkezd foglalkozni a gondolattal, hogy mi van, ha mégis ő az.

A fiatal Cameron Bright személyesíti meg az elhunyt férjet. Meg kell mondjam, nagyon jól alakít. Kidman színészi játékát is háttérbe szorítja.

A további történéseket és a nagy kérdésre a választ, hogy a fiú valóban az-e akinek mondja magát, nem árulom el.

Térjünk inkább rá arra, hogy miért is lett ez egy gyenge közepes dráma. Túl sok az üresjárat. Olyan jelenetek, amikor semmi sem történik, csak bámulunk bele az adott szereplő mélyre nyitott szemébe és semmi. Kb. fél percig tartanak ezek a momentumok és nagyon idegesítőek.

Általában Anna körül sorakoznak fel ezek a hatások. Utaltam rá, hogy Nicole Kidman színészi játéka volt itt a döntő, akinek alakítása közel sem nevezhető elégségesnek. Nem csúnya nő, de fél percig azt nézni, hogy bámul a vak világba? Elég szánalmas.

Törvényszerű, hogy ezek miatt unalmassá és érdektelenné válik a film. Nagyjából az egyharmadáig minden rendben ment és azt gondoltam, hogy egy különleges drámát láthatok, de varázscsapásszerűen lelassították a történéseket és teleszemetelték ezekkel a semmitmondó jelenetekkel.

Mondok egy példát. Kidman és a vőlegénye éppen a kibékülés szélén állnak. Fél percig mutatják Annát, ahogy megbánó fejet próbál vágni. Aztán fél percig a pasira fókuszálnak, mintha erőteljesen gondolkodna azon, hogy mit csináljon. Végül annyit mond, hogy „jó”. Ilyen marhaságokkal van tele a film.

A legidegesítőbb viszont, hogy semmi tanulsága, semmi mondanivalója az egész produkciónak. Egy akció mozinál még elfogadom, hogy elnagyolják a történetet, de könyörgöm. Egy drámánál? Marhára semmi értelme nem volt a fő bonyodalomnak. Minden visszaáll alap állapotba és kész.

Összességében a Születés (Birth) egy harmatgyenge dráma próbálkozás, amely maximum a jó alapötlete miatt marad a köztudatban.