A rendezői székbe sem akárki csüccsent le, hiszen az a Brad Anderson koordinálta a munkálatokat, akinek a kiváló és nagyon emlékezetes A Gépészt köszönhetjük, ami az általam látott filmek egyik legjobbika.
Az utóbbi időben főleg a Tv-s világban ügyködő Anderson – bár a Transz-Szibériát is ő rendezte – visszatért a mozikhoz és az alapötletből, ami egészen jó, egy izgalmas kis alkotást kerekített, bár a finisre kitalálhattak volna valami kevésbé szabványosat.
Hiszen a felvezetést remekül eltalálták, sőt ha őszinték akarunk lenni, akkor a film kétharmadával egyáltalán nincsen gond.

Helyileg a 911 Segélyhívő központjában vagyunk, ahol főszereplőnk, Jordan (Halle Berry) fogad egy hívást. Kemény, lelkileg edzett nő, aki nap, nap után katasztrófákat kezel, ez a telefon azonban felborít benne mindent. Egy kislány kéri a segítségét, akihez betör egy férfi, elrabolja, majd megöli.
A nő ettől besokall és összeomlik, csak nagyon nehezen tudja feldolgozni a traumát.
Hat hónapot ugrunk az időben és úgy alakul, hogy a diszpécseri feladatkört maga mögött hagyó Jordan, ismét a fülére húzza a fülhallgatót, a szája elé pedig a mikrofont, mivel ismét elrabolnak egy kislányt.
Ez a lány (Abigail Breslin) egy kocsi csomagtartójában találja magát, amit egy elvetemült elmebeteg vezet (Michael Eklund).
Ezzel megkezdődik a hajsza, melynek izgalmát a speciális helyzet adja, miszerint a kocsi, a lánnyal együtt nem tudni hol van, összességében semmit sem tudni és a segítség is borzasztóan messze van, ellenben az áldozatban tartani kell a lelket, mert ő az egyetlen, akinek segítségével kideríthető a holléte, az elkövető kiléte. A kétségbeesett lányon kívül senki nem tud segíteni. Berry figurája azonban magához ragadja a kezdeményezést és érdekes és okos trükkökkel rávezeti az elrabolt leányzót, hogyan jelezhet a külvilágnak. Kettejük szoros együttműködésével szépen lassan egyre több minden derül ki a potenciális gyilkosról, akit eleinte csupán részletekben látunk (az arc egy részlete, egy testrész, vagy a napszemüveg takarta szemek) és csak a legvégére ismerjük meg a lány elrablóját. Majd az egész film egyetlen telefonbeszélgetés, mely során a diszpécser segíti a lányt, miközben mindenki csak a hangokat hallja és nem tudni mi történik. Talán érdekesebb húzás lett volna, (és a mozinak sem vált volna kárára) ha a nézőket sem avatják be az eseményekbe és mi is csak a hangokat halljuk. Anderson viszont megmutatta nekünk, hogy mi történik a telefon másik végén is.
És ez remekül működik a mozi végéig.
Az alkotás nagyon feszes, – bár nem mintapélda a műfajban és nem sablonmentes – ám a befejezés túlságosan hirtelen, sémakövető és az összecsapottság érzetét kelti. Ez pedig csalódás, ha az egészet nézzük. Sajnos a vége ront a filmélményen.

A sztori nagyon is rendben volt, még a megvalósítást is sikerült sínre tenni.
Mi több, a színészeket is jól választották meg.
Berry ugye, egy Oscar-díjas színésznő, aki ugyan nem adta ki magából a maximumot, nem volt annyira árnyalt a szerepformálása, ámbár ez nem is volt szükséges. Egymaga is hozta a filmet, míg a lassacskán felnövő Breslin sem vallott kudarcot. Eklundnak pedig mindig is jól állt az őrült szerepe, még akkor is ha általában átesik a ló túloldalára és egy idő után ripacskodni kezd. Ha megtalálná az „arany középutat” kiváló aktor válna belőle, aki már a Hasadásban is megcsillantott valamit, bár az csak egy B-kategóriás sci-fi volt.
Szórakoztató, feszült darab A hívás, ha már egyszer beleakadtunk, érdemes megnézni. Ne hagyjuk ki, bár ne várjunk műfajformáló élményt. Ám ha ez lesz az első  ilyen alkotás, amit látunk, akkor nem fogunk csalódni, mert ebben az esetben jól választottunk.