Bár azt a szimpátiát, amiről már korábban is beszéltem, továbbra is érzem a szériával kapcsolatban.
Valamelyest még az is érdekel, hogy miképp birkózik meg Ryan King az őt ért csapással és terápiás csoporttársaival, de már nem szórakoztat.
Ez pedig elég komoly baj.

Ryan újabb komoly lépésre szánja el magát, már ami a neje halálán való túllépést illeti.
Egyik csoporttársának, Sonia-nak ajándékozza a felesége varrógépét, de Lauren felhívja a figyelmét, hogy nem szabadulhat meg ilyen könnyen egy olyan tárgytól, amit az egykori szerelme annyira kedvelt.
Ryan nem számol a feltörő érzelmekkel, mi több piszkálni kezdik, amiért nem sír.
Ennek aztán persze meg is lesz a következménye és az a bizonyos mécses is eltörik.
De emellett még egy híresség hoki meccsein is részt vesz, de még leszbikus csoporttársát, Anne-t (Julie White) is elkíséri egy esküvőre, sőt egy jövendőbeli kapcsolatot is összehoz neki.

Főszereplőnk tehát tovább kapálózik, továbbra is nagyvonalúan kezeli a Lauren szabályait, öntörvényű és humorral próbálja gyógyítani magát.
Hogy mennyire jár sikerrel számomra már nem valószínű, hogy kiderül. Mostantól kezdve nem követem a Go on eseményeit.
Ugyan a teljesítmény egyenletes, de vígjátéknak túlságosan komoly, de drámának meg túl bohókás.
Nehéz összeegyeztetni a mondanivaló keménységét a tréfálkozással, ezért is mondtam rögtön a pilot kritikájánál azt, hogy merész húzás a széria sztorija.
Nem könnyű humorforrást fabrikálni (és talán nem is decens) emberi drámákkal kapcsolatban. Akkor sem, ha a viccek középpontjában nem is azok állnak.
Szerintem nehezen összeegyeztethető a kettő. Keserédes vígjátéknak még elmehetne, hiszen a kényes egyensúlyt is említettem már a dráma és a komédia között.
Ezt talán mondhatjuk, hogy még meg is találták, ám egy komoly probléma még akkor is marad:
Nem elég jó a sorozat.
Négy epizód után nekem ennyi elég volt, de az az érzésem, hogy a Go on nem fogja megélni a következő évadot.